Remek anyagot tett közzé az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára minden magyar propagandisták egyik öregapjáról, az összes szembejövő rendszert lelkesen kiszolgáló és közben a főnök utasításaira meg a drága megélhetésre panaszkodó Légrády Sándor képzőművészről. Az egyszerre szórakoztató és tanulságos anyagból kiderül, hogy a potenciális megbízók azonnal felismerik az ilyen figurákat.
Az ÁBTL sztorija 1945 augusztusában indul, amikor a háborús bűnök gyanúja miatt letartóztatott, de konkrét bűncselekménnyel még meg nem gyanúsított 39 éves Légrády Sándor grafikusművész levelet ír a zárkájából egy meg nem nevezett miniszternek. Bár vádirat ekkor még nem készült, Légrádynak világos, hogy miért kapta el a népbíróság:
„a rendőrségen történt kihallgatásból megállapíthatóan ellenem „háborús bűnös”-ség gyanúja azon alapon merült fel, hogy az előző kormányok által kibocsájtott különböző u.n. propagandaplakátokat én készítettem.”
A festő ezután a „kisember voltam, parancsra tettem”-védekezést választva előadja, hogy 1941-től először a Miniszterelnökség, később a Propaganda Minisztérium tisztviselője volt. Hogy lehet ebből aránylag jól kijönni? Légrády a „a rosszul hangzik a munkahelyem neve, de én csak kis csavarocska voltam a Gépezetben”-módszerrel próbálkozott:
„Mint ilyen én nem voltam tervezője és szellemi alkotója a kibocsájtásra került plakátoknak. A plakát által kifejezésre juttatni szánt gondolatot, az egész plakát tervét minden egyes esetben közölték velem, így több ízben maga dr. Antal István [nemzetvédelmi propagandaminiszter] adott határozott és pontos utasítást, mit és hogyan rajzolja meg. Az én teendőm és szerepem csak az volt, hogy mint közalkalmazott a kapott utasításokat, terveket, skicceket formába öntsem és megrajzoltam. Mint alkalmazott azt készítettem, amire nézve konkrét utasítást kaptam.”
A későbbiek fényében – Légrádyt a Népbíróság felmentette – ez ügyes próbálkozás volt, és még a plafon sem szakadt rá a levélíró fejére. Ami azért szakadhatott volna, mert Légrády alkalmazott valójában államtitkári besorolással került a miniszterelnökségre. A levél későbbi részében hosszasan ír arról, hogy ő a „munkájából élő festőművész”, akinek „a háborús viszonyok következtében” minden jövedelme megszűnt, ezért maga és a családja eltartása végett vállalta „az államnál való alkalmaztatását.” Valójában egész életében 3 évet töltött a szabadpiacon, és már a harminces évek elejéről bélyegeket tervezett az államnak.
Ez a szorgos munkásember-vonal készíti elő a levél igazi célját, vagyis azt a kérést, hogy a miniszter az ítélethozatalig helyeztesse szabadlábra, hogy a sok műfajban alkotó ötvös- díszítőfestő-bélyegtervező-grafikus szabadon dolgozhasson és eltarthassa a családját.
Azt nem tudni, hogy az előzetesből sikeresen kijutott-e, de Légrády sorsa annak ellenére hamar jóra fordult, hogy 1944 teléig ő csinálta a legismertebb háborús propagandaplakátokat, így ideális áldozatnak tűnhetett az új rendszerben. Bár a jogerős, másodfokú felmentését csak 1949-ben kapta meg, már 1948-ban visszatérhetett fő elfoglaltságához, a bélyegtervezéshez az Állami Nyomdában. 1949-ben már az ötéves tervről készített bélyegsorozatot, aztán jött a Nagy Októberi Szocialista forradalom, Sztálingrád és a többi nagy bélyegtéma, egészen 1980-ig, amikor 74 évesen megtervezte utolsó bélyegét a tihanyi apátság alapítóleveléről. Munkássága egyfajta csúcsaként pedig 1957-ben a Horthy-rendszer egykori propagandistája tervezhette meg az úgynevezett Kádár-címert.