Nehéz idők
„A rohadt életbe, az nem lehet, hogy megbénulok!”
A rémület jeges kézként szorította össze a jobbfedezet szívét. Egyszerre érzett haragot és félelmet. Dühös volt a tehetetlenség miatt, és rettenetesen megijedt attól, hogy egyetlen pillanat alatt összeomolhat minden, amit hosszú évek szívós munkájával fölépített, úgy, hogy közben pontosan tudta, hogy a java még jócskán hátra van.
Nem beszélve az álmokról, amelyek e csodás játék, a futball köré szőtték az egész életét.
Ha valaki figyeli őt, azt gondolhatta volna, hogy ez a játékos egész biztosan megőrült. Elvette az eszét az elemek tombolása. Miközben a többiek még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy magukhoz térjenek, és próbálják fölfogni, hol vannak és mi történt velük, ő eszeveszetten rohangászott a pálya egyik szélén. Úgy, mint akit üldöznek.
Üldözték is: a félelmei.
Az előbb azt érezte, hogy combtőtől lefelé nem mozognak a lábai.
Képtelenség, nem történhet ilyen! Lassan huszonhat éves volt, azt már sejteni lehetett, hogy nem játékosként fog maradandót alkotni. Viszont edzőként sem ülhet tolószékben, elvégre neki kell megmutatnia a játékosainak elsőként a dolgokat. Azzal pedig ekkorra már tökéletesen tisztában volt, hogy a futballtól nem szakadhat el. Hiszen arra áldozta föl és annak szánta az életét. Az eddigieket és az utána jövő időt is. Elképzelni sem bírta egyetlen napját sem labdarúgás nélkül. Amit viszont lebénult végtagokkal nemigen fog tudni semmilyen formában sem művelni.
Egészen addig rohangált mintegy hipnotikus állapotban föl-alá, mígnem a játékostársai kiabálni kezdtek:
„A Laci! A Laci odavan!”
Addigra tudatosult benne, hogy a félelem legalábbis ebben a tekintetben alaptalannak bizonyult, nem bénult meg egyetlen testrésze sem, ilyenformán nincsenek veszélyben a tervei. Ekkor azonban ismét belécsapott a rémület, amely a következő pillanatokban szörnyű fölismeréssé változott.
1967. július 16-a volt, hosszú, forró nyár, mégpedig a szerelem nyara, legalábbis a Lajtán túl, Nyugaton így nevezték és ma is így emlegetik azt a néhány hónapot. Az óceán túlpartján a vietnámi háború elleni tiltakozásokból kibújva éledezni kezdett a hippimozgalom, amely a szabad szerelmet és a kötelmektől való megszabadulást hirdette, bódult, naiv összeborulásként képzelve el az emberiség jövőjét. A popkultúra első számú motorjának számító Beatles együttes tagjai is levetették addigi egyenöltözéküket, gombafej és öltöny helyett megnövesztették az arcszőrzetüket, színes tűzoltó egyenruhát húztak, és arról énekeltek, hogy a világnak csak szerelemre van szüksége ahhoz, hogy a dolgok működjenek. Megjelent Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye, Stanislaw Lem Kiberiádája, illetve Örkény Istvántól a Tóték. Megint csak a Beatles mintájára Ezek a fiatalok címmel, az Illés, az Omega, a Metró, Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta és mások szereplésével elkészült az első magyar beatfilm, a szovjetek pedig űrszondát küldtek a Vénuszra.
Közben viszont a valóság ezúttal is eltért az ideáktól: Izrael hatnapos háborút vívott négy arab szomszédjával, és el-, azaz visszafoglalta Jeruzsálemet, Kádár János pedig egy vadászat alkalmával tudatta az aktuális szovjet pártvezetővel, a bozontos szemöldökű Leonyid Brezsnyevvel, hogy nem tartja időszerűnek a Vörös Hadsereg megszálló egységeinek kivonását Magyarországról.
Mindkét fél patinás csapat volt, ráadásul az Egyetértés azokban az években a másodosztály meghatározó klubjának számított, nem sokkal korábban például megnyerték az NB I. B-t, és csak azért nem jutottak föl, mert pechükre pont akkor alakították át a bajnokság menetrendjét (szovjet mintára) tavasz-őszi idényűre. 1967- ben azonban megint aranyesélyesek voltak, mert számos neves, korábbi élvonalbeli labdarúgó szerepelt közöttük. A csapat átlagéletkora az általános huszonnéggyel szemben náluk huszonnyolc év volt.
A pályát a szakvezetőkön kívül alig néhány néző állta körül, ők is megpróbáltak az öltözőépületek ereszei alá húzódni, a szakadó esőben csak a legelvetemültebbek akartak erre a meccsre kimenni. Hiába kérték a játékosok, Pócsi játékvezető totómeccs lévén nem akarta lefújni a találkozót, amit viszont már akkor meg kellett volna tennie, amikor a 30. perc környékén orkánszerű szél süvített végig a pályán.
Az 55. percben szöglethez jutott az addig is kezdeményezőbben fellépő, sőt a vezetést is megszerző Egyetértés.
Miután úgy-ahogy magukhoz tértek – hogy összeszedték volna magukat, az erős túlzás –, nyilvánvalóvá vált, hogy a pályába belecsapott a villám. Volt, aki csupán nagyon nehezen bírt megmozdulni, Szekeresnél, a Budafok csereként beállt kapusánál pedig arra kellett ügyelni, ne essék állandóan hátra a nyelve. De azt is tudni lehetett, hogy Kiss László esetében még nagyobb a baj. Ő ugyanis a többiektől eltérően nem hason, hanem hanyatt feküdt. Hiába próbálták újraéleszteni az edzők és mások, és miután Szekeressel együtt ölben vitték le a pályáról, hiába hajtott végre gégemetszést a kiérkező mentőorvos. A sajtóban Kiss III.-ként emlegetett hátvéden – aki korábban szerepelt a Ferencvárosban is – nem lehetett már segíteni:
Kiss László szintén a TF szakedzőhallgatója volt, mint Mezey György, és ugyanúgy edzői pályára készült, ami végül nem adatott meg neki.
A többi játékost a Szobi utcai kórházba vitték és még heteken keresztül vizsgálták rajtuk a villámcsapás hatásait.
Közhely, attól még igaz: a tragédia rányomta a bélyegét a csapatra, ami a játékban is megmutatkozott. Igaz, már korábban is jelentkeztek repedések, előbb egy, a játékosokat megosztó csapatkapitány-választás formájában, aztán az, hogy a bécsi portyán lopáson értek egyeseket. (Némiképp enyhítő körülménynek számíthatott az illetékesek szemében, hogy magyar disszidensek boltjaiból csentek el ezt-azt.) Az eredmények elmaradtak, ahogyan a mérkőzések utáni összeülések is. Az egészet egy edzőbuktatás „koronázta meg”. Igaz, Bánátinak valószínűleg enélkül is mennie kellett volna, így azonban, hogy a játékosok ultimátumban jelezték a vezetésnek, nem hajlandók addig pályára lépni, amíg nem történik a kispadon változás, világossá vált a helyzet. Bánáti Rezsőt a már említett Csordás Lajos váltotta a Budafok trénereként.
A jobbfedezet ekkorra kijjebb került a budafoki csapatnál a dolgok sűrűjéből. Ennek egyik oka az volt, hogy elkezdte a szakedzői képesítést a TF-en, ami lekötötte ideje és energiája jelentős részét. A másik, hogy a haveroktól és játékostársaktól eltérően már nem a pincegazdaságnál volt a sportállása, hanem Budatétényben, egy nőifehérnemű-üzletben kezdett dolgozni.
Az edzőbuktatásban sem vett részt: bár zavarta, hogy a csapattársak kihagyták belőle – mintha kezdtek volna eltávolodni egymástól –, soha nem tartotta jónak, ha a játékosok véleményt alkottak az edző munkájáról. „Azt meg különösen nem szerettem, ha szervezkedtek – írta az önéletrajzában –, mert az legtöbbször nem a csapat érdekében történt, hanem inkább számításból: ennél nem biztos a helyem, a másiknál az lesz. Vannak esetek, amikor viszont elkerülhetetlen a váltás. Amikor már mindenki mindenkit un, amikor már nem hisznek egymásban és senki sem bízik az edzőben… Azt hiszem, a miénk ilyen eset volt.”
Az edzőváltás után összeszedte magát a csapat, sorra jöttek a győzelmek, meg is szaporodtak a játékosmegfigyelők Budafokon. Az újdonsült söprögetőnek is több kérője akadt, többek között a nagymúltú MTK, ahol az Aranycsapat hajdani legendás centere, Hidegkuti Nándor volt a tréner – az a Hidegkuti, akivel akkori edzője, Bukovi Márton a világtörténelemben először játszatott hátravont középcsatárt a Hungária körúton, megalkotva ezzel a korszakos 4-2-4-es csapatfelállás alapjait.
A régi, polgári családból származó – talán ezért is érezték ösztönösen újonnan odaigazolt játékosával kölcsönösen úgy, hogy meg fogják találni a közös hangot – korábbi kiváló játékos edzőként is maradandót alkotott: a Fiorentinával olasz kupát és Kupagyőztesek Európa Kupáját nyert, a Győri ETO-val pedig magyar bajnoki címet. 1967- ben másodjára ült vissza nevelőegyesülete, az MTK kispadjára, amely ezekben az években fokozatosan csúszott a középszerűség felé. A bajnoki helyezések meglehetősen szerények voltak.
Ugyanezen a keddi napon a Varsói Szerződés alakulatai benyomultak Csehszlovákiába, hogy a szokásos baráti segítség szellemében lánctalpakkal tiporják el a prágai tavaszt, és visszavezessék a csehszlovák pártvezetést és a népet a szocializmus egyetlen, igaznak tartott útjára. Egyben tudtára adják ország-világnak, hogy semmiféle elhajlásról szó nem lehet, itt és most diktatúra van, még akkor is, ha egyesek rosszul értelmezett fanyar humorral proletárdiktatúraként emlegetik.
A kupagyőzelem még Hidegkuti Nándor edzői nevéhez fűződik, őt azonban két héttel később korábbi játékostársa, az utánpótláscsapat addigi trénere, Kovács Ferenc váltotta, aki ekkor kezdte meg (sikerekben is) gazdag felnőttedzői karrierjét. A Budafokról érkezett 27 éves futballista ellenben nem igazán tudott gyökeret verni az MTK csapatában, amelyet éppen akkor próbáltak sokadszorra újjászervezni a régi dicsőség feltámasztásának reményében. Ehhez azonban nem voltak meg többek között az anyagi feltételek.
Pedig olyan jól kezdődött! De hogy biztatóan, az egészen bizonyos.
Egy, a húszas éveinek második felében járó labdarúgóról akkoriban úgy tartották, hogy túl van a pályájának zenitjén. Nem véletlen hát, hogy tisztán érezte a tétet: itt és most van az utolsó lehetőség arra, hogy élvonalbeli játékos legyen. Az év eleji felkészülési mérkőzéseken – még Hidegkuti dirigálásával – pályára is lépett, először február 11-én, a Budapesti Előre elleni találkozón, amelyen a másodosztályban szereplő, egyébként ugyancsak józsefvárosi csapat 2:1-re legyőzte nagynevű ellenfelét.
Rengeteg játékost igazoltak, részben alsóbb osztályokból. „Csoda-e, ha a csapat játékában kiütközött a meg nem értés? – tette fel a költői kérdést a Népsport 1968. február 13-án. – Ezek a játékosok mérkőzés közben is keresik a helyüket, de nagyon igyekeznek, s láthatóan jó erőben vannak. Ma még nincs csapata az MTK-nak! Minden csapatrésze építés, szervezés alatt áll. Hátsó játéka nem elég biztonságos, a pálya közepéről is hiányoznak a szervező-, irányítókészséggel rendelkező labdarúgók, ezért aztán nehéz a robbanékony, gyors, befejezéssel megbízott csatárok dolga.”
A hátsó játékért ő is felelős volt, viszont a szerveződő kék-fehér gárdában az előkészületi meccseken a számára meglehetősen szokatlan balhátvédi posztot kapta meg. Február 14-én a Spartacus ellen 3:0-ra megnyert találkozón is itt szerepelt, a február 18-án a Hungária körúti stadionban 4000 néző előtt lejátszott és 1:1-re végződött, az osztrák Grazer AK elleni edzőmeccset követően pedig már a jók között említette meg a Népsport. De kivette a részét a február 21-ei, a Kistext elleni 7:1-es kiütéses győzelemből is, és az egy héttel későbbi, a Pénzügyőr elleni 4:0-ból is.
– Hidegkuti csodálatos, nagyszívű ember volt – emlékszik vissza majdnem hat évtized távlatából. – De nem értette meg, hogy olyanok vannak a kezei alatt, akik meg sem közelítik az ő tudását. Ráadásul engem rendszerint balbekknek jelölt, én viszont a jobb oldalon akartam játszani.
Az ősz folyamán egy rövid időre még visszakerült a felnőtt csapatba, a nagyváradi Crisul ellen 2:1-re megnyert szeptember 30-ai mérkőzésen – már Kovács Ferenc kezei alatt – például újra söprögetőt játszott, azt, amit utoljára a Budafokban, illetve az MTK tartalékcsapatában. Az olimpia miatt szünetelt a bajnokság, a kék-fehérek így erdélyi portyára indultak – ezt csak utólag mondjuk így, akkoriban a sajtóban romániai portyaként emlegették –, amelyről 50%-os eredménnyel tértek haza: a nagyváradi győzelem után 1:1-et játszottak Aradon, Temesváron viszont a második ligás Universitatea csapatától 4:1-es vereséget szenvedtek.
Mindhárom meccsen szerepet kapott, a Crisul elleni találkozón a mezőny legjobbjaként emlegették, ennek ellenére a következő, már hazai, a Vienna elleni, 2:0-ra megnyert nemzetközi barátságos mérkőzésre mégis a tartalékok közé nevezték.
– Életem nagy csalódása volt ez a romániai túra – az emlékek fölidézése közben ma is jól érzékelhetően elönti a keserűség. – Amikor hazajöttünk, mondtam is Hidegkutinak, hogy az első adandó alkalommal lelépek innen. Többet nem is mentem az első csapat edzéseire, maradtam a tartalékok között.
Azokban a hetekben elég népes volt a játékállomány a Hungária körúton, ahol a jövő csapatát építették, és a huszonhetedik betöltött életévével ő már nem számított fiatalnak. A Crisul elleni, hazai és 1:0-ra megnyert visszavágón se lépett pályára, mint ahogy a felnőtt csapat más mérkőzésein sem.
Ráadásul újra meg újra ott volt a régi mumus:
– Az NB I.-ben rendre balbekknek akartak nevezni, amit én nem vállaltam. Erre azt mondták, menjek akkor a fenébe. Én pedig mentem. Mármint a Budapesti Spartacusba, ahova követte korábbi edzőjét, Hidegkuti Nándort.
Az eredetileg szovjet mintára, szakszervezeti sportszerveződésként létrehozott egyesületnek kétségkívül nem a labdarúgó volt a legsikeresebb szakosztálya, de azért annak eredményei miatt sem kellett szégyenkeznie senkinek. Annál is inkább, hogy a Szpari 1967-től hét idényen keresztül a másodosztályban szerepelt.
Ismét a védelem tengelyében kapott helyet. Utóbb előrébb került, fedezetnek.
Ahogy többen, úgy ő is levezetésnek tekintette az ott futballistaként eltöltött időszakot. Igaz, az aktív játéktól valójában lélekben már két évvel korábban, Csordás Lajos temetésén elbúcsúzott, amikor még egyszer találkozhatott a budafoki haverokkal, akiktől aztán véglegesen elszakadt. Közben meglett a szakedzői diploma is, ám a TF-en eltöltött nyolc év tanulás ellenére bálákat számolt egy raktárban a Nyugati pályaudvar közelében, „földig érő éjjeliőrbundában”. Utána anyagbeszerző lett egy kisszövetkezetben, aztán előadó. Viszont miután a rákoskeresztúri házat lebontották, hozzájutottak egy szövetkezeti lakáshoz. A közelgő és a már folyamatban lévő változásokat erősítette, hogy a család gyermekáldásnak örülhetett: Zsuzsának és Györgynek 1969-ben lánya, 1970-ben fia született.
Ekkor már erősen érett benne az elhatározás, miszerint a harmincadik életévéhez közeledve szögre akasztja a stoplist, és búcsút int a játékosi pályafutásának.
1971. június 21-én, a Pécsi Bányász ellen 3:2 arányban megnyert mérkőzésen szerepelt utoljára a Budapesti Spartacus színeiben és egy futballistaként bajnoki meccsen. Tíz hónappal korábban, 1970. augusztus 23-án viszont a következőt adta hírül a Népsport:
Alig kezdődött meg a küzdelem a labdarúgó NB I. B-ben, máris sor került az első óvásra. A BVSC a Bp. Spartacus ellen 2:2 arányban végződött találkozó eredménye ellen nyújtott be óvást. Miért? A választ Maczkó István, a BVSC szakosztályvezetője adta meg: – A Bp. Spartacus, szerintünk, jogosulatlanul szerepeltette Mezeit. A játékos a BVSC sportiskolájának edzője, így nem szerepelhet bajnoki mérkőzésen.
Benedek Szabolcs: Mezey
Okjszakkönyv, 2025
The post Mezey Györgybe belecsapott a villám first appeared on 24.hu.
24.hu