A segítő szakmában emberek történeteivel és érzéseivel dolgozunk. Bár a coaching inkább a jelenre és a jövőre fókuszál, az ülésen mi is próbálunk belelátni azokba a mechanizmusokba, amik meghatározzák az életüket. Összefüggéseket, mintázatokat keresünk, amelyek nem feltétlenül tudattalan, mély okok, amik a pszichoterápia anyagai lennének, de gyakran olyan szokások és gondolkodási keretek, amik gátolják a továbblépést.
Egy coaching ülésen sokszor megesik, hogy olyasmit jelzünk vissza, amire a kliens azt mondja, hogy valahol mindig is sejtette, de így, kimondva egészen meglepő. Néha ezek a kimondások, szembesülések indítanak el változási folyamatokat. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a magyar társadalomnak vajon milyen nehézségei, elakadásai vannak, és mit lehetne tenni annak érdekében, hogy jobban legyünk? Mert mindig ez a cél: jól lenni a bőrünkben. Személyes véleményem, hogy a magyar nép nagyon nincs jól a bőrében.
Először is: azt látom, hogy a magyar társadalom tele van feldolgozatlan traumákkal.
Kollektív emlékezet
Nem csoda, meglehetősen viharos ezer év van mögöttünk. Mohács, ‘48, Trianon, ’56, a szocializmus 40 éve – ezek a veszteségek és sérelmek mély nyomot hagyhattak a kollektív emlékezetben. A helyzetet valószínűleg súlyosbítja, hogy szinte az összes nemzeti ünnepünk valamely traumára való emlékezés. Valamiért sosem a sikereinket ünnepeljük, és ez úgy tűnik nem segíti a gyógyulást. Mintha egy kliens újra és újra ugyanazt a történetet mesélné: hogy őt elárulták, legyőzték, bántották, elnyomták.
Ha Magyarország mint egy kliens ülne a kanapémon, az lenne a benyomásom, hogy komoly elakadásokkal küzd.
Ez egyfajta poszttraumás tünetegyüttes, ahol a múlt fájdalma nem gyógyul, hanem újra és újra feltépődik. Mint amikor valaki megakad a gyászfolyamatban. Megoldás lehetne a megbocsátás, és a sérelmek elengedése, ami viszont sokak szemében valószínűleg hazaárulással ér fel.
„Megbocsátani Trianont? Elengedni 56-ot? Kizárt!”
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
A traumafeldolgozás elején érthető ez a heves érzelmi reakció, hiszen közvetlenül a sérelem elszenvedése után egyetlen áldozat sem akar hallani a megbocsátásról, és ez teljesen természetes. Ám ahogy halad a gyógyulás útján, legtöbben egyre inkább el tudják engedni a haragjukat, és belátják, hogy a megbocsátás nem kötelesség, hanem jog, és a múlton való túllépés egyik kulcsa. Ha nyitva tartjuk a sebeinket, hosszadalmas és fájdalmas lesz a gyógyulás. Nekünk, magyaroknak is érdemes lenne dolgoznunk azon, hogy elengedjük a veszteségeinket, megbocsássunk az ellenünk vétőknek, és elkezdjünk koncentrálni a jövőnkre, a sikereinkre, az álmainkra.
Aztán valószínű feltűnnének a komoly önértékelési problémák is, amihez társul egyfajta nárcisztikus sebezhetőség is. A magyar társadalom úgy tűnik meglehetősen ambivalensen viszonyul saját magához: egyszerre hatalmasnak és kiválasztottnak látja magát, mindemellett mély sértettséggel és önbizalomhiánnyal küzd. Egyszer azt hangsúlyozzuk, hogy mennyire különleges, egyedülálló nép vagyunk, hány Nobel-díjast és híres embert adtunk a világnak, máskor mintha belesüppednénk az önsajnálatba, és annak a mantrázásába, hogy a világ ellenünk van, nem érti meg, nem respektálja a nagyságunkat, hisz nem kaptuk meg a várt elismerést.
Ennek egyik tipikus megjelenési formája, amit gyakran tapasztalok, hogy a saját értékünket más népek ledegradálása árán fogalmazzuk meg. Mintha valaki kényszeresen bizonygatná magának a saját értékességét.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Azzal a görcsösséggel, ami nem épp belső stabilitásra vall. Ha egy kliens hasonló viselkedési mintát mutatna, azt gondolnám, hogy nincs helyén az önbecsülése, hisz az túlzottan a külső visszajelzésektől, mások elismerésétől függ. Azt tanácsolnám neki, hogy próbálja magát a maga realitásában látni, és nem másokhoz hasonlítani.
Képünk illusztráció (Fotó: Neményi Márton)
Lássa a sikereit és a hibáit is, magyarázkodás nélkül. Lássa magát olyan valakinek, aki követett el hibákat élete során, de ettől nem lesz kisebb, sem rosszabb másoknál, csupán emberibb, és valóságosabb. Az igazi önbecsüléshez az út a saját realitásunk elfogadásán át vezet, aminek része minden sikerünk és a kudarcunk. És ehhez nincs szükség sem a külső elismerésre, sem arra, hogy lenézzünk másokat.
Ha Magyarország a kanapémon ülne, a beszélgetéseink során egyértelműen feltűnne a melankolikus, rezignált hangulata. Gyakoriak a pesszimista, iróniával és szarkaszmussal átszőtt megnyilvánulások, és nem csak a Facebook kommentszekcióban.
Fájdalmas dalok, versek
A népzene, a költészet, a nemzeti himnuszaink nagyrészt a fájdalmat tematizálják. Ez utalhat depresszív hajlamra, egyfajta kulturálisan megerősített rezignációra. Ehhez járul egy erős introvertáltság, bizalmatlanság az idegenekkel szemben. Ez egyértelműen megjelenik az Európához való viszonyunkban: úgy tűnik szeretnénk oda tartozni, de nem bízunk benne, és szinte kényszeresen hangsúlyozzuk az autonómiánkat. Vágyakozunk oda, de haragszunk is rá. Mai napig fel-felbukkan a sérelem, hogy mi védtük Európát a török ellen, hol a köszönet. Ez a jelenség jóval túlmutat a politikai kampány szlogeneken. Ez valami olyasmi, ami évszázadok óta jelen van a gondolkodásunkban. Mindemellett könnyen elhisszük, hogy valaki kívülről ártani akar nekünk, nem véletlen, hogy nagyon gyorsan szárnyra tudnak kapni az ilyen témájú összeesküvés elméletek.
Talán a legfájdalmasabb tünet azonban a belső szétszakítottság. Közhelyesen hangzik, hisz naponta emlegetünk szekértáborokat, véleménybuborékokat. Tudni kell azonban, hogy ez jóval messzebb nyúlik vissza a történelmünkben.
Nem pusztán az elmúlt 15 év terméke, és nem is a negyven év szocializmusáé, bár ezek kétségkívül rontottak a helyzeten. Történeti tanulmányaim során, még az egyetemen találtam egy szöveget 1519(!)-ből, amit az akkori velencei követ írt a magyarokról, azaz rólunk. Tanulságos elolvasni: ha összetartanának, országuk gazdagsága képessé tenné őket arra, hogy azt bármely ellenség ellen megvédhessék. Mindenki csak a maga hasznát keresi, és ha lehet, dúskál a közvagyonban, más nemzetet semmire sem becsül. Együtt lakomáznak, mintha testvérek volnának, de suttyomban egymás ellen törnek.” (Idézi Polonyi Dezső: A magyar királykérdés című könyvében) Fájdalmasan ismerős. Ezek a sorok akár ma is keletkezhettek volna. A magyar társadalom szétszakítottsága komoly probléma, és az életünk szinte minden területén jelen van. Nem csak a családokban és baráti körökben, és nem csak az eltérő politikai nézetek miatt. Ugyanígy emberemlékezet óta szemben áll vidék és főváros, konzervatív és liberális, kelet és nyugat, értelmiségi és munkás, pesti és budai.
Képünk illusztráció (Fotó: Neményi Márton)
Ezek a részek nem tudnak egymással megbékélni, így állandó belső feszültségben élünk. Egy kliensben, ha ilyen súlyos meghasonlottság jelentkezik, az minimum folyamatos frusztrációt, de sokszor jóval komolyabb problémát is okozhat. El kellene jutnunk a felismerésre, hogy mindannyian magyarok vagyunk, egy nyelvet beszélünk, egy országért dolgozunk nap mint nap. Mindenki a maga helyén és a maga módján. Nincs okunk nem szeretni egymást. A sokszínűség kincs, nem veszély.
Ha felfedezzük egymás értékeit, és megtanuljuk megbecsülni, akkor gyarapíthatjuk egymást. Együtt többek leszünk. Tudom, külön téma lehetne, hogyan tudunk a szocializmus örökségével megküzdeni. Ebben a kérdésben komoly szembenézésre és megbocsátásra lenne szükség, hiszen évtizedeken keresztül magyar jelentett magyarról, és magyar kínzott magyart. Ezek a traumák nem múlnak el nyom nélkül. Itt lenne az idő megtenni ezen az úton is az első lépést a kiengesztelődés felé.
Ám nem csak rossz híreim vannak. Mint általában a kliensek többségénél, úgy nálunk is működnek a védekezési mechanizmusok, amelyek közül például a humor nagyon is felnőtt, érett stratégia a nehézségek, traumák fájdalmával szemben. A markánsan önironikus-szatirikus humorunk talán önteltség nélkül mondhatom, hogy egyedi és különleges, méltán lehetünk büszkék rá. Emellett rengeteg belső erőforrással rendelkezünk: túlélőképesség, kreativitás, kitartás éppen annyira jellemez minket, mint a többi, fent említett jelenség. Ha Magyarország mint kliens ülne velem szemben, én ezekre hívnám fel a figyelmét.
Hogy olyan valakit látok, aki komoly mélységeket élt át, de ezek éppen annyira gazdagították is az életét, mint amennyire megnehezítették azt, és hogy minden megvan benne, hogy megküzdjön a múltjával, és fantasztikus lehetőségek rejlenek előtte, ha kezébe veszi a sorsát.
A kérdés ezek után csupán ennyi: képesek vagyunk-e együtt segíteni neki, azaz magunknak ezen az úton? Mert ha igen, akkor Magyarországból – ebből a sokszor önmagával és a világgal is harcoló kliensből – lehetne egy békésebb, harmonikusabb személyiség, és talán egyszer tényleg egy boldogabb ország.
The post Mi lenne, ha Magyarország coach-hoz menne? – Hodász András a nemzet lelkiállapotáról first appeared on nlc.
nlc
