Újra és újra megismétlődött a jelenet, semmi sem ment, és farkasordító hideg volt. Egy kislány vasvillával felszerelkezve küszködött, próbálta kiterelni karámjukból az egypúpú tevéket, ügyet sem vetve a falakról visszaverődő, hangos bőgésükre. A tevék a karám végébe húzódtak, dühödten lökdösődtek, és nem voltak hajlandóak előrébb jönni. Izeta legfeljebb tízéves lehetett, de résen volt, mert sokat tudott az állatokról, és amikor egy termetes, sovány, bézs színű hím a vasvillára fittyet hányva az arca felé nyújtotta a nyakát, közvetlen közelről vicsorgatva rá a metszőfogait, felhagyott a tevék bosszantásával, és törte a fejét, hogy milyen más módszerrel tudná kiterelni őket. Minél előbb megoldást kellett találnia, mert nem tett le arról, hogy az este leszálló téli ködöt kihasználva elvezesse őket az egyedüli menekülő utat jelentő folyóhoz.
Ekkor megérezte, hogy figyelik; megdermedt. Egyáltalán nem ijedt meg, azon törte a fejét, hogyan menekülhetne el, csizmatalpát óvatosan a cementpadlóhoz dörzsölte, megfordult, és vállát előrehúzva támadóállásba lendült. Egy katona figyelte az ajtónyílásból, keze a vállán átvetett géppisztolyon nyugodott. Fülére húzott, barna-vörös sapkája szörnyen piszkos volt, ez messziről is látszott. Hosszasan meredtek egymásra, ami nevetésre ingerelte a férfit. Izeta felkiáltott, nyilván figyelmeztetni akart valakit. A vele szemben álló katona anélkül, hogy hátrapillantott volna, így szólt hozzá románul, bizalmat keltő, északi dialektusban:
– Ej, nem kellene eléjük állnod és provokálnod őket. Húzódj be oldalt… hátulról bökdösd őket!
A kislány az előreszegezett vasvillával a felbőszült tevék felé fordult. A katona megint megszólalt:
– Eltakarod előlük az ajtót. Hagyd szabadon a kijáratot, mert ki fognak rontani.
A tevék fenyegetően vicsorogtak.
– Mit akarsz csinálni?
– Kivinni őket innen.
– Ki… az állatkertből?
– Igen.
– Aha. Na, akkor rajta, én elállok az útból. Vigyázz, mert ezek a bestiák csúnyán meg tudnak sebesíteni.
A kislány a fal mellett oldalazva eljutott a karám végébe, és addig bökdöste a tevéket, amíg azok végre elszánták magukat, és elindultak az ajtó felé; odakint a katona lecövekelt a fasor közepén, hogy elállja az útjukat, és az állatok elkanyarodtak a kijárat felé. Mulatságos menet volt, mert a kis távolság miatt nem tudták kinyújtani a lábukat.
Távolabb egy másik kislány várakozott, gránátvörös kabátba burkolózva. Egyidősek lehettek, de a másodiknak világosabb volt a bőre, nem rokonok, állapította meg a katona. A kislány vasúti szemaforra emlékeztető karmozdulatokkal egy egyenes utca felé terelte a kis karavánt. Az utca túlsó végén a Duna fölé hajló daruk kificamodott alakja sejlett fel a homályban. A kislány és a katona minden egyes útkereszteződésnél előreszaladt, hogy lezárja a keresztutcákat, Izeta meg ütemesen tapsolt a menet végén. Amikor a tevék megértették, mire akarják rávenni őket, ruganyos léptekkel poroszkálni kezdtek; aztán olyan gyors ritmusra váltottak, hogy a katona és a kislány alig tudta tartani a lépést.
– Mintha éreznék a víz közelségét – mondta kifulladva Izeta.
– Ezek az állatok egyméteres homokréteg alól is kiszagolják a vizet – erősítette meg a katona.
– Gondolja, hogy megmenekülhetnek? – kérdezte a kabátos kislány.
– A folyásirányt fogják követni. Kiérnek a városból. Beborítja őket a köd, ezt jól kitaláltátok. Szerencsésebbek, mint a zebrák, amiket tegnap hoztatok ki. Mert ha jól értem, ti voltatok.
– Maga itt volt?
– A rakpartokat kutattuk át az ezredemmel. És mit látunk a part túloldalán? Menekülő zebrákat. Két éjszaka nem aludtunk, és alaposan felöntöttünk a garatra, hogy bírjuk a gyűrődést. Sebaj! Így is kétrét görnyedtünk a nevetéstől. Ráadásul – folytatta – a zebrák olyan békésen ügettek, cikcakkban kerülgetve a földön heverő fémhulladékot és gránátrepeszeket, mintha semmi furcsát nem találnának az egészben, és mindezt a dermesztő hidegben. A kollégáim azt hitték, hogy különítményesek festették be így a lovaikat, álcázás céljából. Azt mondták, és nem tudtuk, hogy viccelnek-e: fehérre azért, hogy beleolvadjanak a hamarosan lehulló hóba, feketére meg azért, hogy elrejtse őket az éjszaka. Ugyan ki gondolna két olyan kislányra, mint ti? Hogy jutott eszetekbe a Duna?
– Sheindel ötlete volt – mondta Izeta.
– Nem az enyém, hanem az íbiszeké és a vidráké – magyarázta Sheindel a katonának, aki tovább kérdezősködött.
Másnap, amikor leszállt az éj, egy csapat vidra oldott villámgyorsan kereket, mögöttük rendezetlen sorokban iszkoltak a borzok és a mosómedvék, a két kislány még egy páviánt is észrevett a menet végén: a nagy mamlasz annyira elgyámoltalanodott, hogy nem akart egyedül maradni. A csapat befordult a folyóhoz vezető útra, a rakpartokon menetelt, a jó úszók beugrottak a vízbe. A kislányok mindent alaposan megfigyeltek, megállapították, hogy az állatok feltalálják magukat, ha szabadok és gyorsan kell cselekedniük, ezért úgy döntöttek, hogy másokat is erre az útra terelnek.
A férfinak, vagyis inkább fiatalembernek egy pillanatra tátva maradt a szája a csodálkozástól, de aztán fesztelen mosoly ült ki az arcára. Izeta a katona gabardinzubbonyát és térdig sáros csizmáját méregette.
– A Vörös Hadseregtől van? Orosz?
– Igen, a Vörös Hadseregtől, de moldáv vagyok.
– Budapestre értek? Azt hallottam, hogy Vác vagy Gödöllő közelében járnak…
– December 20. óta ott vagyunk. Meg Dél-Budapesten. Folyamatosan érkezünk, összevonják a seregeinket. Azért jöttem be a városba, hogy előkészítsem az ütközetet. Már nem kell sokat várni. Ti mit csináltok itt?
– Győzni fognak?
– Hónapok óta folyamatosan szorítjuk vissza a nácikat. Ott voltunk Ukrajnában, Moldovában.
– Romániában is?
– Igen, ott is. Bevesszük Budapestet. Az ezredem a vasútállomás raktáraiba szállásolta be magát. Nem messze innen. Dumitrunak hívnak, állatorvos főhadnagy vagyok az 54. lovasezrednél. De egyszerűen hihetetlen, hogy ti itt vagytok, mit kerestek az állatkertben? Túl kicsik vagytok ahhoz, hogy itt dolgozzatok. Nem is vagytok magyarok. Na jó, nem kérdezek többet. Mennem kell. Akkor holnap ugyanitt?
– A zebrák miatt jött?
– Meg a zsiráf miatt. Neki sok szerencsét kell kívánnunk: aligha tudja kerülni a feltűnést. És amennyi orvlövész van erre… Felőlünk nyugodtak lehettek. Más gondunk van, mint hogy állatokra és kislányokra lövöldözzünk. Viszlát holnap!
Meglengette a sapkáját.
Sehol senki? A bejárathoz visszaérve a két kislány gyorsan körülnézett, mielőtt a négy kőelefánt között becsusszant volna a kert belsejébe. Egy fiatal impala kacéran szökdécselve Sheindel elé sietett, és miután a kislány megsimogatta az orrát, hátat fordított, büszkén mutogatva a fenekét és farkát díszítő három fekete szőrcsíkot. A lányok bementek egy fészerbe, Sheindel felkapott egy vödröt és egy zsámolyt, Izeta meg egy petróleumlámpát, és elindultak a régi zebraistállóba, amelyet most a rénszarvasok foglaltak el; kényelmesebb volt, mint az ő fenyőrönkökből összeácsolt tetőereszük.
– Először Lùnát – suttogta Izeta, egy fényes fehér szőrű szarvastehénre mutatva.
Egy nyaláb szénával félrecsalogatták a tehenet, és szarvánál fogva kikötötték a palánkhoz. Izeta a vödörrel bekúszott az állat hasa alá, Lùna sértetten felhorkant, a kislány nekikezdett a fejésnek, de nehezen boldogult, mert a tehén rúgkapált, mihelyt a tőgyén érezte a kislány ujjait. Sheindel a segítségére sietett, lehasalt a földre az állat mögött, és alul megfogta a szarvastehén lábát, hogy amennyire lehet, lecövekelje a hátsó felét. A gyengéd gyerekkezek megnyugtatták az állatot.
Így váltották egymást, és annyira belelendültek a munkába, hogy egy másik, Ludmila nevű, gyöngyszürke rénszarvastehén tőgyét is kiszemelték maguknak.
– Kedves embernek látszik, vajon felad minket? – kérdezte Sheindel.
– A katona? Ma este biztos nem. Egyébként is hova mennénk? A tevék szempontjából szerencse, hogy itt volt, micsoda bárgyú jószágok, az odvas, barna fogaikkal.
– Én kedveltem őket, fütyültek mindenre, felvidítottak. Bunkó természetük van, ez nem vitás. De nem gonoszak. Megelégelték, hogy a medencék vizét igyák. Évek óta mindig ugyanazokat a köröket rótták itt…
– Lenéztek minket, és kész.
– Na persze, grojszhalterek, fennhordják az orrukat, az biztos, de olyan előkelőek… Ráadásul álomvilágba repítettek, nem? Karavánokkal, kék ruhás férfiakkal… Hiányozni fognak.
Izeta elismerte, hogy remekül megértette magát egy nagy, félénk tevével, a legszebbikkel, amelyiknek hosszú, fekete szőr borította a nyakát, mert az nem igyekezett elnyerni a csodálatát. Kis szakállával olyan volt, mint egy öreg kópé, odajött hozzá, hogy üdvözölje vagy köszönetet mondjon neki, és Izetának olyan érzése volt, mintha az állat a hogyléte felől érdeklődött volna.
– A többivel viszont nem voltam jóban, és fogalmam sincs, milyen kék ruhás férfiakról beszélsz.
„Bocsánat, bocsánat, elkéstünk” – duruzsolta Scheindel a zúgolódás hallatán, és nyakon ragadta az első állatot, egy pingvinbébit; Izeta a szájába nyomta a cumisüveget. „Gyerünk, tovább!” Egy kardszarvú kölyökantilop következett, két kézzel kellett tartani a fejét. „Ki jön?” Egy prérifarkaskölyök… A kislányokat nevetésre ingerelte ügyetlenkedésük és a vele járó lárma. Két parányi manguszta, akár a mesebeli Hansel és Gretel, eltűnt a parkban a fák alatt. Egy zebracsikó a hátsó lábával rúgkapálva próbált mulattatni egy aprócska tigrist, amelynek végtelenül búskomor tekintete aggasztotta a két kislányt.
Az etetés időpontjában felsorakoztak egymás mögött a park legkülönbözőbb pontjairól odasereglő állatok. A kardszarvú antilopborjú a kenguruk közül bújt elő, ott talált fogadócsaládra. Két kamasz krokodil is megjelent, gyengédségre áhítoztak, miután az egész napot az ingerlékeny vízilovak közelében töltötték. Bár saját medencéjük romba dőlt, a fiatal császárpingvinek eleinte nem mertek illetéktelenül áttelepedni arra a beton jégtáblára, amelyen egy klánjából egyedül életben maradt jegesmedve tanyázott, de most, hogy „A Csukcs-tenger ura” – ahogy a földön heverő tábla nevezte – sebesülten haldoklott, körülvették, hogy csacsogásukkal megédesítsék utolsó álmát.
A menza sparhertjében meggyújtották a fahasábokat, hogy kukoricát pörköljenek. Sheindel talált egy üveg melaszt, és a bot végére szúrt almákat karamellréteggel vonta be, ahogy a nagyanyjától tanulta. Lefoglalta őket a rotyogó melasz látványa és édes illata, ott ültek egymás mellett, és nem érezték fontosnak, hogy megtörjék a csendet, túlságosan kimerültek és fiatalok voltak ahhoz, hogy ilyen gyorsan szavakba tudják önteni a legfrissebb emlékeiket. Miután jóllaktak, Izeta tett pár tánclépést, nevetésre ingerelve Sheindelt, aztán szaladtak, hogy megbújjanak egy rakás szalmában a lámák között, melyek békésen fogadták őket, nem zúgolódtak a kései lárma miatt, a kislányok meg elaludtak puha gyapjukhoz simulva, álomba ringatta őket a kérődző állatok mormolása.
*
Pfeffer-Wildenbruch Obergruppenführer vezényletével három Waffen-SS elit egység vonta katonai ellenőrzés alá a fővárost azzal a céllal, hogy a lehető legtovább feltartóztassák az Ukrán Frontok közeledő hadseregcsoportjait. Ezek után a Gestapo a Majestic szállóban rendezte be a főhadiszállását, és csatlakozott hozzá a Zsidó- és Cigányügyek Irodájának IV B4 részlege is, Eichmann vezetésével, aki családostul beköltözött egy rózsadombi villába, hogy május 15-től a birkenaui megsemmisítőtáborban megszervezze a zsidó lakosság soha nem látott méreteket öltő, tömeges legyilkolását. Ezt a pokoli mészárlást Budapesten Eichmann-műveletnek, Auschwitzban Aktion Hössnek, Berlinben Ungarisches Programmnak nevezték.
A razziák során az erősebb fizikumú foglyokat azonnal kirendelték a közeledő ostrom miatt folyó építkezésekre, hogy alagutakat, lövészárkokat, föld alatti raktárakat ássanak; a gyengébb testalkatú férfiakat, a nőket és a gyerekeket két gettóba zárták, hogy aztán a Gestapo a lengyelországi táborokba deportálja őket, vagy amikor az ostrom miatt már nem közlekedhettek a vasúti konvojok, egymás mögé felsorakoztatva végezzék ki őket a belvárosi rakpartokon.
Eközben a budapestiek 1944 nyarán rendszeresen ellepték a parkokat és az állatkertet, és egzotikus környezetben élvezték a szép időt, azt remélve, hogy megfeledkezhetnek a náci törvényekről és a napi rádióhírekről, amelyek a közeledő Vörös Hadsereggel való elkerülhetetlen összecsapásokról szóltak.
Bár a Habsburgok, különösen Sissi szívében sosem vetekedhetett a bécsi Schönbrunn-palota állatkertjével, modern építészeti stílusával kuriózumnak számított. Az állatokat ábrázoló féldomborművekkel díszített kapu az Elefántházra nyílt, a szecessziós palotát a vizionárius építész, Lechner Ödön tervezte, zöld kupoláit a szomszédos birodalom mecsetjei ihlették. A XIX. század elején a látogatók az állatkert nevezetességei között – a hely jelképének számító elefántok mellett – nagy becsben tartották a Zuluföldről származó orrszarvút, és csoportba verődve figyelték az abesszíniai zsiráfokat, a bengáli tigriseket, a namíbiai sivatag oroszlánjait vagy a Dzsebel-Ajásí berber makákóit, az ünnepélyes külsőségek közepette idelátogató császárok, királyok, maharadzsák vagy szultánok ajándékait. Az állatkert még fáraóktól is kapott adományokat, legalábbis ez állt a krokodilok medencéjébe hullott táblán.
Az illúzió szeptemberben menthetetlenül szertefoszlott. Számos oka volt annak, hogy a város miért nem kerülhette el a sorsát: Budapest harapófogóba került, és 1944 őszén eluralta a káosz. Amikor elterjedt a hír, hogy a külvárosba betörtek a Vörös Hadsereg elit egységei, a sztálingrádi csatában megdicsőült Gárda gépesített hadosztályai, pánik tört ki, ami azonnal élelmiszerhiányhoz, következésképpen feketekereskedelemhez vezetett.
A könnyű préda hírére a közeli mocsarakban felállított leskunyhóikból odasereglettek a vadászok; nyalánkságot kereső, együgyű császárpingvineket kaptak puskavégre, kilőttek egy tapírt és néhány leopárdot, aztán otthagyták őket, mihelyt több hússal kecsegtető tülkös szarvú állatokat találtak: kudukat, zebukat, gnúcsordát…
A kiontott vér szagára a vágóhidakról odagyűltek a banditák és a böllérek; a hősies állatgondozók utolsó csapata is visszavonulót fújt.
Végeztek velük, Hannibált megfosztották agyaraitól, Oktáviát páncélszerű bőre miatt a keselyűknek hagyták martalékul, és rávetették magukat a többi állatra, fejszével, fűrésszel estek nekik, aztán késsel folytatták az aprítást. Ez a mészárlás a Szultán nevű oroszlán szeme előtt zajlott, őt lándzsákkal gyilkolták le a ketrec rácsai között benyúlva, nem tudta megvédeni az Atlasz-hegység becsületét. A szűk ketrecekben tartott nagymacskák ösztöneit eltompította a fogság, későn eszméltek, és nem menekültek elég gyorsan ahhoz, hogy elkerüljék a sintérek hegyes vasszögben végződő botjait; a farkasok és a hiúzok viszont még időben eltűntek a szemük elől.
A medencéjükből kibújó krokodilok szétszaggatták a fókák felnégyelésével elfoglalt sintérek lábikráját és combját; egy kövér férfit egy rinocérosz döfött át a szarvával, egy szőrmebundás polgárasszonyt jávorszarvasok beleztek ki, a barátnőjét óriáskígyó fojtotta meg. Mit lehetett még felismerni ebben a hullatömegben? Meggondolatlan betolakodókat, akiket a nagymajmok zúztak péppé. Még a struccok is képesek voltak karmaikkal kibelezni néhány menekülőt, akik voltak olyan ügyetlenek, hogy elestek. Egy vadásznak betört a feje, mert vicces kedvében úgy tett, mintha bokszmeccsre hívna ki egy hatalmas, vörös kengurut.
Jean Hatzfeld: Egy nap viszontlátod
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Heliko, 2025
The post A budapesti állatkert kifosztásánál óriáskígyó fojtott meg egy asszonyt first appeared on 24.hu.
24.hu