Az elmúlt 50 év alatt a vadon élő állatok populációja 70 százalékkal csökkent világszerte. Mi történik az állatvilággal?
Kihalási hullám van, s ez nyilvánvalóan összefügg a klímaváltozással, aminek ténye ma már tagadhatatlan. Szinte mindenki érzi a saját bőrén, hogy a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok igen erőteljesen változnak egy emberöltőn belül is. Ma már nem azt mondjuk, hogy „bezzeg a nagyapáink idejében más volt a helyzet,” az én korosztályom arra emlékszik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek telei hogyan néztek ki. Az utolsó tél, amikor hónapokon keresztül hótakaró fedte a talajt, 1996 és 1997 közé esett. Azóta felnőtt egy generáció, amely nem látott ilyet. Nem tudjuk pontosan, hogy a változás milyen mértékű és irányú lesz, de azt tapasztaljuk, hogy egyre gyorsul, és ezt megsínyli az egész bolygó élővilága. Azzal, hogy veszítünk a diverzitásból, vagyis a fajok változatosságából, a saját életfeltételeink is szűkülnek.
Miképpen hat az emberiségre, hogy pusztul az állatvilág?
Ha sokféle pici dolog van egy rendszerben, akkor egy gyorsan változó világban előbb-utóbb lesz, amelyik a változások okozta helyzethez képes alkalmazkodni. Ha viszont a rendszernek csak kevés szereplője van, akkor nem biztos, hogy találunk ilyet. Ez egyébként igaz a növénytermesztésre is: az agrárium döntő többségben csak néhány kultúrnövényt, főként kukoricát és búzát termeszt. Ha nem alakul ki rutinunk más fajok termesztésében, akkor – ha ezek sérülékenynek bizonyulnak – nem lesz hová nyúlni. Ugyanez az elv működik az állatfajok genetikai változatosságának szintjén is.
Ha nincs genetikai változatosság egy fajban, akkor egy érkező kórokozó természetszerűleg csekély számú genetikai mintát támad meg. Ha le tudja őket győzni, az egyenlő a kipusztulással.
Ha van genetikai változatosság, akkor előbb-utóbb lesz túlélő; ha van túlélő, abból újra tud épülni a faj. Tehát nemcsak akkor van baj, ha eltűnnek fajok vagy alfajok: ha egy adott populáció már túl kicsi, és egyre kevesebb egyed tud szaporodni egymással, a belső genetikai változatosságuk óhatatlanul csökken.
Ugyanakkor a kórokozók mintha vígan szaporodnának. Ma már egyes időszakokban kockázatos az erdőben sétálni a kullancsok miatt.
Ez ugyanaz a problémakör. A Lyme-kórt köztudottan a kullancs terjeszti, de nem tőle származik. A kullancs úgynevezett köztigazda, átvivő pontként működik. Kis rágcsálókban van jelen a baktérium, pockokban, egerekben, s a kullancs belőlük táplálkozik, aztán a baktériumot a csípés során átadja az embernek, így fertőződünk meg. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok írták le az úgynevezett hígulási hatást: ha változatos az élőhely – sok különböző melegvérű állattal és sok emlőssel – a kullancsok többféle emlősből tudnak táplálkozni. Néha esznek azokból, amikben ott a Lyme-kórt okozó baktérium, de van egy csomó más is az étlapjukon. Nagyobb változatosság esetén sokkal ritkább az az eseménysor, hogy a kullancs pocokból eszik, és utána emberből, tehát szignifikánsan csökken a megfertőződés veszélye. Természetesen ha csökken a változatosság, és kevés faj marad a rendszerben, a kullancs gyakrabban fog rágcsálókra fanyalodni, és gyakrabban történik meg, hogy utána emberből táplálkozik, így a fertőzés is gyakoribb lesz.
Mohos Márton / 24.hu Dr. Heltai Miklós
A diverzitás csökkenésének nem lehet a vadászat az oka?
Az ellenőrzött és jelenleg érvényes európai és magyarországi szabályokat betartó vadászat nem képes arra, hogy az egyes fajok állományait károsítsa, sőt. A borz Magyarországon 2001-ben lett vadászható, de azóta is növekszik az állománya. Amikor a sakál 1990–94 környékén visszaérkezett Magyarországra, egész évben vadászhatóvá tették, azóta is folyamatosan vadászható, ennek ellenére elterjedt az egész országban. A vadon élő összes faj állományviszonyait az élőhely határozza meg.
Az élőhelynek sokféle meghatározása van, de úgy lehet legkönnyebben leírni, hogy kell lennie az adott faj számára alkalmas tápláléknak, szükséges, hogy legyen víz – ami szintén fajspecifikus, mert nem minden állat úgy veszi fel a vizet, hogy iszik a patakból, hanem például úgy, hogy lédús növényt rág, ezt nevezzük a vegetációs víz fölvételének. Kell lennie búvóhelynek, ami megint csak fajonként változó, és kell lennie az adott faj egyedei számára elegendő térnek.
Ha ezek az élőhelyi elemek rendelkezésre állnak, akkor az állat jól érzi magát, szaporodik és sokasodik, ahogy az ősi parancsolatban, Mózes könyvében olvashatjuk.
De ki alakítja ki az élőhelyet?
Döntően a mezőgazdász és az erdész. És azért pont úgy, ahogy, mert tízmillió magyar embernek próbálja megtermelni az élelmiszerét, a tűzifáját, az épületfáját. Magyarország területe 9,3 millió hektár, ebből 4,3 millió hektár szántóföld, 2 millió hektár erdő, 750 ezer hektár gyep. Vagyis ember uralta élőhelyeken élünk, amit a társadalom igényeinek és érdekeinek megfelelően alakítanak ki.
A vadgazdálkodó is szeretné alakítani az élőhelyeket, de a vadásztársaságok az ország területének mindössze másfél százalékával rendelkeznek, ennyi, ami vadföldként, vadlegelőként van nyilvántartva. A többi erdőben is van vad, csak azokat a területeket az erdőgazdálkodás céljai szerint művelik, és nem az élőhelyi szempontok szerint. Sőt, korábbi ültetvényerdőknél kifejezett erdőgazdálkodási cél volt, hogy ne legyen cserje, amit megehetne a vad.
A mezőgazdasági táj művelése során sem az a fontos, hogy a nyúl, a fácán, a fürj vagy a túzok jól érezze magát benne, hanem, hogy a kukorica minél többet teremjen. Sok esetben ezért lángol fel a károkozások körüli vita; mikor a gazdálkodók arról beszélnek, hogy túlszaporodott a vadállomány, azt a gazdaság szempontjai szerint tökéletesen értem, viszont ökológiai szempontból a túlszaporodás fogalma csak nagyon kevés esetben értelmes. Gazdálkodói szemmel az a túlszaporodott faj, amelyik tönkreteszi a termést. Az érintettek a vaddisznó miatt szoktak vitázni, bár azt most az afrikai sertéspestis „megoldja”, azonkívül a gímszarvas, egyes helyeken a dám a fő terménypusztító. Illetve most az Alföldön, ahogy kezd az állomány regenerálódni, a nyúl is ilyen konfliktusos fajként van jelen. A mezőgazdászok a „túlszaporodott” nagyvadállomány miatt a vadásztársaságokat teszik felelőssé. És akkor itt az a nagy kérdés, hogy a vadászok kipusztítják, avagy túlszaporítják a fajokat. Higgye el, ismerem ennek a szép szakmának a hibáit is bőven, de nem lehetséges egyszerre túlszaporítani és kiirtani egy fajt.
Mészáros János / MTI Egy mezei nyúl a Hofi Géza Vadásztársaság tiszapüspöki területén, a vadnyulak befogása idején 2016. január 8-án.
A közvetlen emberi intervención túl a klímaváltozás hogyan érinti az élőhelyeket?
A gyakori aszály óriási probléma, mert az élőhely két elemét is veszélybe sodorja: a közvetlen táplálékforrást és a vizet. Egyetemünk rektora, Gyuricza Csaba kezdeményezésére épp készül egy tanulmánykötet, melyben több tudományterületről kiindulva járjuk körbe, hogy az aszály milyen hatásokkal jár, és milyen lehetőségek vannak a károk enyhítésre. Az adatokat ellenőrizve arra jutottunk: a fácán és a nyúl esetében bizonyítható, hogy a késő tavaszi, kora nyári aszályok csökkentik az állományt. Az elmúlt időszakban többfelé, de elsősorban az ország délkeleti részéről pedig az őzzel kapcsolatosan jelentek meg riasztó tudósítások, amiket nehéz ugyan bizonyítani hosszú távú adatsorokban, de igen valószínűnek látszik, hogy
azért csappan az állomány, mert kiszáradnak a gidák.
A vízhiányos időszakok és területek kialakulása sem független az emberi tevékenységtől. Az ökoszisztéma bármelyik elemét nézzük, az látszik, hogy valamit nagyon elrontottunk. Miért tesszük tönkre az élővilágot, benne saját életfeltételeinkkel?
Mert nem igazán tudunk hosszú távon gondolkodni. Ez szerintem nem társadalmi, de nem is politikai rendszerektől függő probléma, egész egyszerűen nehezen jövünk rá arra, hogy amit csinálunk, hosszabb távon nem feltétlenül hasznos.
A folyamszabályozások annak idején remek ötletnek tűnhettek, de már jó ideje tudjuk, hogy a csatornahálózatok és direkt lecsapolási programok felgyorsították az Alföld kiszárítását. E programok vége felé, a két utolsó nagy lecsapoláskor jöttek a látványos visszajelzések, hogy baj lesz.
Az egyik a Fertő-Hanság mocsarait érintette az ötvenes évek végén, a másik a Kis-Balatont a hatvanas években. A Kis-Balatonnál derült ki, hogy nem kéne erőltetni a dolgot, de a Fertő-Hanságnak az ötvenes években lecsapolt mocsarai is jelentős részben visszaváltoztak mocsárvilággá, tehát a területet nem lehetett művelésben tartani.
Ha csak az európai folyókat nézzük, látszik, hogy a pulzálásuk egyre szélsőségesebb, szinte eltűnik belőlük a víz, aztán pár hónap múlva kicsap a mederből.
Ebben is van rendszer, és pont a rendszer mutatja a bajt. A klasszikus tavaszi árvizek hiányoznak a Kárpát-medencében, amelyek miatt egyébként a gátrendszerek készültek a Dunán és a Tiszán. Azok az árvizek ugyanis a tél végi, tavaszi hóolvadáshoz kapcsolódó esőzések miatt történtek. Ha visszaemlékszünk az elmúlt években tapasztalt dunai árvizekre: nyáron voltak, júniusban meg júliusban, sőt, augusztusban és szeptemberben, de ezek nem a klasszikus árvízi időszakok. A Tiszán a 2000-es évek eleji árvizek után nem volt nagy árvíz. Készültek árvízapasztó létesítmények, a Tisza mellett többfelé van ilyen, ki lehet engedni a vizet, hogy ne feszítse a gátat – ezek azért jöttek létre, mert ’99-ben gátszakadás volt a Tiszán, 2000-ben pedig szatmári tanyákat, falvakat vitt el a folyó. Ami pedig most történik az Alföldön, iszonyatos kiszáradás.
Mohos Márton / 24.hu Árvízhelyzet a Dunakanyarban 2024. szeptember 19-én.
Visszatérve az állatvilághoz: mely fajok esetében beszélhetünk túlszaporodásról?
The post „Az állat nem hülye” – tömegesen pusztulnak ki a vadon élő fajok, és ez az emberi életfeltételeket is veszélyezteti first appeared on 24.hu.
24.hu