Magyarország egy 2007-es ENSZ-egyezmény ratifikálásával vállalta: felszámolja a nagy intézményeket, hogy a fogyatékossággal élő emberek önállóan, kis házakban, lakásokban, úgynevezett támogatott lakhatásban élhessenek.Az ígéret csak nagyon kis mértékben teljesült, de akik kiköltöztek, sem tudtak teljesen elszakadni az intézményi létformától.A TASZ négy településen végzett kutatást a támogatott lakhatás gyakorlati megvalósulásáról, ahol azt is vizsgálták, mit szóltak a helybeliek a beköltözőkhöz.
„Az akkori intézményben embertelen körülmények között élt ott sok lakó. Amilyen emlékeim vannak, tízen voltak egy szobában vaságyszerű dolgokban, volt aki lekötözve, megfeszítve, kifeszítve az ágyban magatehetetlenül feküdtek emberek” – emlékezett vissza egy egykori szociális intézményi dolgozó arra, hogy hogyan éltek korábban a fogyatékossággal élő emberek abban a nagy intézményen, ahonnan pár éve kiköltözhettek kisebb, 12 fős házakba.
Magyarországon már az 1998-as fogyatékosügyi törvény előírta az intézménytelenítési kötelezettséget, vagyis, hogy kisebb lakóegységekbe szervezzék ki a fogyatékossággal élők ellátását a nagy, sokszor akár több 100 főt ellátó tömegintézmények helyett, amelyek táptalajai lehetnek a visszaéléseknek is.
A törvény elfogadása után azonban országos szinten, kormányzati oldalról nem sok minden történt, 2007-ben viszont Magyarország ratifikálta a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményt, amelyben vállalta, hogy megteremti a fogyatékossággal élő emberek számára az önálló életvitelt. Az önálló életvitel azonban nem csak a kisebb létszámú házakba való költözésről szól, hanem arról is, hogy a fogyatékossággal élők a lehető legönállóbban, de segítséggel élhessenek, és maguk hozhassanak döntéseket arról, hogyan szeretnék eltölteni a napjaikat a település teljes jogú lakójaként.
2017-ben a kormány vállalta, hogy 2023-ig további 10 000, nagylétszámú intézményben élő fogyatékossággal élő ember számára biztosít önállóbb életlehetőséget. Azonban a 2021-es adatok szerint mindössze 900 ember költözött ki a nagyintézményekből, miközben 2023 végéig el kellett számolni a projektekkel és az erre szánt 77 milliárd forintos keretösszeggel. Jelenleg 22 állami és egy non-profit intézmény vesz részt a kiváltásban, több mint 25 milliárd forintos támogatás felhasználásával.
Már a folyamat közben is több kritika megfogalmazódott a kitagolási próbálkozásokkal kapcsolatban. A civil szervezetek 2017-ben az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogaival Foglalkozó Bizottságához fordultak, mivel úgy ítélték meg, hogy a magyar gyakorlatban támogatott lakhatásnak nevezett intézmények valójában mini-intézmények, és így ezek nem felelnek meg az emberi jogi elvárásoknak.
A Bizottság 2020-as jelentése megerősítette ezt az álláspontot: a magyar intézményi férőhelykiváltási gyakorlat rendszerszinten sérti a fogyatékossággal élő emberek jogait. A jelentés kiemelte, hogy az új támogatott lakhatási formák nem biztosítják az önálló életvitel és a társadalmi befogadás feltételeit, mivel az intézményi szemlélet továbbra is meghatározó maradt.
A probléma egyik alapját már akkor is az képezte, hogy a kormány az intézmények felszámolását magukra a nagyintézményekre bízta rá, amelyek egyszerűen csak a saját intézményi hálójukon belül végezték el az átalakítást, miközben a régi struktúrák megmaradtak. Ráadásul az új, többnyire 12 férőhelyes támogatott lakhatások többnyire kis településekre épültek, és azoknak is a leginkább periférikus részére, működésüket pedig továbbra is az intézményi keretek szabták meg.
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 2023-2024-ben két magyarországi kiváltási helyszínen végzett kutatást a támogatott lakhatásról, hogy megvizsgálják hogyan zajlik ez a gyakorlatban, hogyan valósul meg az önálló életvitel feltételeinek a megteremtése és megmutassák azokat a rossz mintákat, amelyek a mai napig akadályozzák a fogyatékossággal élő személyek közösségi befogadását, részvételét.
A TASZ interjúkat készített a támogatott lakhatásban élő fogyatékossággal élőkkel, dolgozókkal, szociális munkásokkal, családsegítőkkel, önkormányzati képviselőkkel és polgármesterekkel is, helyi szolgáltatókkal, valamint a befogadó falvak lakosaival.
A kutatás első fázisában, 2023 nyarán azt vizsgálták, hogy a települések lakosai hogyan viszonyulnak a velük egy településen lakó fogyatékossággal élőkhöz, milyen hatással van ez az adott település életére. Sajnos ekkor magába az intézménybe és a támogatott lakhatásba nem jutottak be, mert a fenntartó, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság nem engedélyezte. Egy évvel később két másik településen azonban már tudtak interjúzni a helyieken kívül a támogatott lakhatásban élőkkel és ott dolgozókkal is.
„Viszonylag izolálva vannak ott kinn”
Az egyik vizsgált településre részben egy 1880-as években épült kastélyépületből költöztettek ki 147 lakót, akik pszichiátriai diagnózissal rendelkeztek vagy értelmi fogyatékossággal éltek együtt. A kastély egykori lakószobái zsúfoltak, 8-10 fősek voltak, az épület pedig nem volt akadálymentes.
A másik vizsgált településen is hasonló környezetből, egy 150 főt befogadó kastélyépületből költöztek ki támogatott lakhatásba a fogyatékossággal élők. A beköltözők a lakosok számára gyakorlatilag teljesen ismeretlenek voltak, mert bár a korábbi intézmény is a településtől mindössze néhány kilométerre volt található, annak zárt működésének köszönhetően a helyiek nem nagyon találkoztak a bentiekkel.
Azonban az interjúkból az derült ki, hogy a vizsgált településeken a helyiek többsége nincs tisztában azzal, hogy kik és honnan költöztek a településre, és azt sem tudták megmondani, hogy az ott élők mit csinálnak napközben.
A kutatás szerint a korábbi intézményi jelleg átöröklődött a településen lévő támogatott lakhatásba is. A lakók ugyanis nem elszórtan a település lakosai között élnek, hanem a település szélén, egymáshoz nagyon közel eső ingatlanokban, a település központjától távol, nehezen megközelíthető, olykor aszfalt nélküli utcában.
Pedig a jogszabály azt írja elő, hogy a támogatott lakhatás házai nem lehetnek szegregáltan egymás mellett, ezt viszont sokszor úgy játsszák ki, hogy a házak között üresen hagynak egy telket. Így viszont a településbe való integráció nem nagyon valósulhatott meg.
Részben ennek köszönhetően a vizsgált települések lakossága nem tudja, hogy a támogatott lakhatásban lévőkkel akár szomszédi viszonyt is kialakíthatnának, ugyanis azok továbbra is zárt, intézmény jellegű térként működnek. Még akkor sem az érintettekkel kommunikálnak a lakosok, ha valami probléma merül el, hanem inkább a dolgozókat vagy a polgármestert keresik meg. A jelentés szerint kimondható, hogy a kiköltözésnek jelenleg nincs közvetlen hatása a településekre.
„A falu életét egyáltalán nem zavarják. Viszonylag izolálva vannak ott kint, nincs probléma velük. Nem is nagyon hallok olyat, hogy esetleg a falu lakosaival valami súrlódás lenne. Nem is nagyon járnak be. Ott azon a részen van egy bolt, oda be szoktak talán jönni, de nincs probléma velük. Lényegében észre sem veszi a lakosság, hogy itt van nekünk ez az intézmény. 75-en vannak azt hiszem. Az együttműködés teljesen kifogástalan, mert még a település rendezvényein is részt vesznek” – mondta egy önkormányzati képviselő.
Az önkormányzati képviselő arról is mesélt, hogy a kezdetekkor a kiköltözés kapcsán voltak félelmek a nagy intézmény lakóival kapcsolatban. A lakosok legnagyobb félelme nem is az volt, hogy az érintettek bántják vagy zavarják a helyi lakókat, hanem fordítva, hogy majd a helyi roma lakosok fogják kihasználni a beköltözőket. Ez a félelem végül nem igazolódott be, de az, hogy a beköltözőket a lakosok sokszor a romákkal vetették össze, jól mutatja, hogy a lakosok szemében ők is mások, ismeretlenek, és korábbi előítéletek élnek tovább. Narratívájuk szerint a roma lakosokkal összehasonlítva, ők kevésbé félelmetesek, problémásak, nem lopnak, nem olyan hangosak. Ők „betegek”, „sajnálatra méltók”, akik „kiszolgáltatottak”, akik „nem képesek önállóan megvédeni magukat”, „védelemre és támogatásra szorulnak”.
A legtöbb helyi lakos azonban inkább közönyös, nem igazán foglalkozik a kiköltözőkkel. Elmondásuk szerint, nem kell velük kapcsolatot kialakítaniuk, beszélgetniük, nem kell őket segíteniük. Ugyanakkor a település nyújtotta szociális szolgáltatások programjain sem vesznek részt a támogatott házak lakói, a támogatott lakhatás gyakorlatilag egy zárt szolgáltatássá vált.
A lakossági véleményekből jól látszik, hogy a fogyatékossággal élőknek nem sikerült a település közösségének részévé válni, és bár már nem nagy intézményben laknak, továbbra is nagyon elkülönülve, gyakorlatilag szegregáltan élik mindennapjaikat.
Ugyanúgy bejárnak minden nap a nagyintézménybe
Nem csak a közösségbe nem sikerült integrálódniuk a nagyintézményekből kiköltözött fogyatékossággal élőknek, de az önállóság terén is maradtak hiányosságok, pedig a támogatott lakhatásnak ez lenne a legfontosabb eleme. Ennek ellenére a kutatásból az tűnik ki, hogy az intézményi lét ezen a téren is átöröklődött a támogatott lakhatásba.
Volt olyan település, ahol bár a nagy intézmény kiváltása megtörtént, továbbra is oda járnak vissza napközben a fogyatékossággal élők munkára vagy valamilyen foglalkozásra. Ide minden nap kötelező jelleggel szállítják a lakókat az intézményi kisbusszal, a lakók tehát továbbra sem dönthetnek arról, hogy hogyan szeretnék tölteni a napjukat, otthon akarnak-e maradni. A dolgozók szerint sosem merült fel az érintettekben, hogy ne menjenek vissza reggel a nagyintézménybe, de a kutatás készítői szerint ez azért van, mert a lakókban fel sem merült az a lehetőség, hogy ők erről dönthessenek. Ennek jelenleg a feltételei sem adottak, mert a kiváltási pályázatot nem ennek megfelelően írta meg az állami fenntartó: az ENSZ Egyezmény szellemiségét nem vett figyelembe a kiváltás tervezésekor. Napközben tehát a támogatott lakhatás házai üresen állnak, nincs ott se gondozott, se dolgozó.
„Hétköznap beérkeznek a nappali ellátásba. Fél 8 után valamivel általában. Utána mindenki elfoglalja a kis helyét. Reggeli gyógyszer mindenkinek van, délben van, akinek nincs. Azt beveszik. Utána vannak, akik mennek a szövödébe. És akkor vannak a fejlesztő foglalkoztatásban, a többieknek pedig foglalkozás van. Ez elmegy ebédig. Ebéd után pedig egyéb foglalkozások. (…) 4 óráig nincs a támogatott otthonokban senki, 4 órára megy egy segítő, egy gondozó, 8 óráig, 8 órakor csatlakozik az éjszakai gondozó, 2 óra átfedés van, amikor a magasabb szükségletű lakókat el tudják látni közösen” – mondta egy dolgozó.
Azok a fogyatékossággal élők, akik munkavégzésre alkalmasak sem kinn, a településen dolgoznak, hanem az intézmény területén úgynevezett védett munkahelyen. Az interjúalanyok között volt olyan, aki közfoglalkoztatottként dolgozik a településen, azonban munkáját ő is az intézmény falain belül látja el, mert félt attól, hogy kint bántaná a többi közmunkás.
A támogatott lakhatásban az önállóság leginkább a házimunkában nyilvánul meg. A lakók többsége nagyon büszke arra, hogy aktívan részt tudnak venni a házimunkában, amire a nagy intézményekben nem volt lehetőségük, például főzhetnek, takaríthatnak.
Azonban az interjúkból az tűnik ki, hogy ezeket a tevékenységeket továbbra is a dolgozók vezetik, ők irányítanak és hozzák a döntéseket, a fogyatékossággal élők pedig csak besegítenek.
„Mostan sütöttünk palacsintát, megettük, nővérke néni mondta, hogy segítsünk be neki, sütöttünk palacsintát, akkor pudingot is csináltunk. Ő sütötte nekünk, de mi segítettünk beletenni a tojást. Csak féltünk, hogy a gáz rész felcsap, ő megsütötte nekünk, mi meg néztük, hogy süti a palacsintát. Segítettem mosogatni, mindent megcsinálgatunk, kapálunk gereblyével, amit kell, a wc-t megcsinálom” – mesélte egy lakó.
Hétvégén valamivel lazább a napirend, de alapvetően ilyenkor is az dolgozók által elvárt takarítás és a közös étkezések alakítják a napokat.
A támogatott lakhatásban az is fontos lenne, hogy az alacsonyabb támogatási szükségletű fogyatékossággal élő emberek egyedül, önállóan tudjanak időt tölteni, azonban a kutatás tapasztalata az, hogy továbbra is 0-24-es felügyelet alatt vannak. A lakók között volt is, aki hiányolta a szabadságot, mások viszont egyszerűen csak elfogadták, hogy a támogatott lakhatásban is az intézményi struktúra működik.
Részben ennek is köszönhető, hogy az egyéni szükségleteket nem tudják a támogatott lakhatásban sem figyelembe venni, ehhez a dolgozók szerint szükség lenne plusz egy emberre, plusz szolgáltatásokra és más erőforrásokra. Ugyanakkor a kutatásból az is világosan látszik, hogy sok múlik azon, hogy a dolgozók képesek voltak-e szemléletváltásra, és igyekeznek-e a támogatott lakhatásban valami mást csinálni, mint akkor, amikor a nagyintézményekben dolgoztak.
Összességében a kutatás megállapította, hogy a támogatott lakhatás egyelőre meglehetősen intézményesen működik, a lakók és a dolgozók is szemléletmódjukban és fizikailag is szorosan kötődnek még az intézményes működésmódokhoz és az intézményekhez. A közösségi alapú lakhatás feltételei jelenleg nem adottak. Az önálló életvitel elsődlegesen a házon belül a házimunkában való részvételben jelenik meg leginkább, illetve abban, hogy valamilyen mértékben nőtt a lakók privát szférája és az önrendelkezésük is.
A TASZ szerint akkor lenne változás a támogatott lakhatási gyakorlatban, ha az intézményi férőhelykiváltást nem maga az intézmény fenntartója végezné, mert így csak a meglévő struktúrák és szemléletmódok öröklődnek át. Szerintük az is fontos lenne, hogy a fogyatékossággal élők jobban integrálódjanak a helyi közösségek életébe, aminek az is az egyik feltétele lenne, hogy a munka és foglalkozások, ne a helyiektől elszeparáltan, a korábbi nagy intézményekben történjenek. A fogyatékossággal élő emberek önálló életviteléhez pedig az önállóság is elengedhetetlen, ezért például a TASZ szerint az állami támogatásként kapott pénzről is a fogyatékossággal élőknek kellene rendelkeznie.
