Ilyen még nem volt: egykor egynek számító két város lett idén Európa kulturális fővárosa. Nem is jó így ez a megfogalmazás. A 33 ezres olasz Gorizia és a 13 ezres szlovén Nova Gorica együtt birtokolja a címet. Nova Gorica lényegében a semmiből jött létre a második világháború után, évekig neve sem volt.
Európában egy sor várost oszt ketté határ. Egy részüknél nem annyira látványos ez, mivel egy-egy folyó a határ természetes vonala. Ilyen a német Görlitz és a lengyel Zgorzelec, a szintén lengyel Cieszyn és a cseh Český Těšín, vagy mifelénk Komárom és Révkomárom.
Ennél izgalmasabb, amikor szárazföldi a határ, és a városban sétálva észrevétlenül jutunk át egyik országból a másikba, mintha csak kerületi választóvonalat lépnénk át. Ilyen az észt Valga és a lett Valka.
És vannak azok a városok, amik nemhogy két külön országban találhatók, de egyenesen a hidegháború frontvonalában voltak. A legismertebb példa Berliné, bár Németországban van egy egészen kis falu is, a bajorországi/türingiai Mödlareuth, amit éppen úgy fallal választottak ketté, mint Berlint.
És ilyen hely volt sokáig az olasz Gorizia és a jugoszláv Nova Gorica.
Mikor lesz végre Ózd a magyar kultfőváros?
Amúgy érdekes ez az 1985 óta létező európai kulturális főváros cím. Kezdetben többnyire az országok fővárosai vagy látnivalókkal amúgy is tömött városai voltak a cím birtokosai. Athén, Firenze, Amszterdam, Párizs, Madrid. Aztán rájöttek, hogy az ilyen városoknak nem kell a reklám, és felfedezték a vidéket: Maribort, Kassát, Umeát, és olyan városokat is, ahol a helyi ipar hanyatlásával az új arculat megtalálásában segíthetett a kultúra, mint Essen, Chemnitz vagy Liverpool esetében.
Magyarország eddig Pécset (2010) és Veszprémet (2023) nevezte. Pécsen három komolyabb intézmény létesült, Veszprémben inkább csak csinosításra futotta. Aki a témában el szeretne mélyülni, hallgassa meg a Qubit remek podcastját. Az biztos, hogy egyik magyar választás sem volt túlságosan eredeti. Az igazán punk az lett volna, ha merjük Ózdot vagy Dunaújvárost jelölni. A szlovénok mertek, a főváros Ljubljanát, a tengerparti gyöngyszem Pirant és a kora újkori hangulatú Ptujt előzte meg a volt szocialista iparváros, az egykori Jugoszlávia legnagyobb bútorgyárával büszkélkedő Nova Gorica és olasz partnere, Gorizia. Az olaszoknak ez műsoron kívüli projekt amúgy, mindössze hat éve Matera volt a legutolsó kulturális fővárosuk.
A határátlépés izgalma
Nova Gorica és Gorizia jelszava a határok nélküliség. Az egykori határállomások ettől még jól kivehetőek, például azért is, mert mindegyiknél olasz rendőrautó parkol. Szúrópróbaszerűen meg is állítanak autókat, velünk is ezt tették az aznapi harmadik vagy negyedik átkelésünknél. Így legalább a gyerekek is átélhették azt az izgalmat, amit soha nem tudtam nekik elmagyarázni: miért fosom össze magam a hetvenes-nyolcvanas évekbeli, röszkei-horgosi határátlépésekkel teli gyerekkorom óta, ha megállítanak egy határon. Amúgy az olaszok Goriziát elhagyva, a várostól jó 20 kilométerre is megállítottak. Az illegális bevándorlók, no meg a jobboldali kormány rendpárti szavazótábora miatt ugyanis, borderless ide, borderless oda, fokozottan védik keleti határukat.
Ahogy a második világháborúban a Don-kanyar és Voronyezs, úgy az elsőben az Isonzó és a Görz néven ismert Gorizia, meg a folyó menti falvak is a mindennapi magyar valóság részei voltak. Sok-sok monarchiabeli, köztük magyar katona lelte itt halálát az olaszokkal harcolva. A győztes olaszok jutalma lett a romba döntött Görz, az egykori monarchiás, arisztokratikus nyaralóhely, valamint Fiuméig/Rijekáig a teljes Isztria.
Az olaszok az elsőben a jó, a második világháborúban a rossz oldalon harcoltak, így sokat vesztettek a megszerzett területekből, kis híján Trieszt is a jugoszlávoké lett. A határt végül 1947-ben húzták meg, néhol a lehető leghülyébben, ahogy az határok meghúzása esetén lenni szokott. Nem vették figyelembe a természetes földrajzi határokat, de a nemzetiségi összetételt se nagyon. Gorizia nagy része Olaszországhoz került, a városszéli vasútállomás, egy temető és néhány ipari épület pedig Josip Broz Tito Jugoszláviájához. Nem akarok trianonozni – de a határt a források szerint a hülye határok meghúzásában addigra már nagy jártasságra szert tett franciák húzták meg itt is.
Itt már a hatvanas évektől szabad volt a vásár
A Jugoszlávia minden részéből ideözönlő munkások egy fenyőerdő közepén építették fel a maguk szocialista iparvárosát, Nova Goricát. A városban a mai napig élnek mindenféle nemzetiségű emberek az egykori Jugoszláviából. A nyolcvanas évek végén volt is ebből feszültség. Slobodan Milošević a koszovói szerbek védelmében lármázta fel az országot, meglátva a nacionalista érzelmek gerjesztésében a még nagyobb hatalomra törés lehetőségét. Úgynevezett mítingeket tartott szerte az országban, ahová sokszor ittas, vérgőzös híveit buszoztatta. Akart egy ilyet a Koszovótól és Szerbiától igencsak messze fekvő Nova Goricában is. A kezdeményezést 98 helyi lakos támogatta, ami felháborodást és tiltakozást szült a városban: mi közük nekik a koszovói problémához? Nem is tarthatták meg a mítinget.
A határ a város 1947-es megosztása után évekig szigorúan ellenőrzött és szinte átjárhatatlan volt. A két várost magas drótkerítés választotta el. A helyzet 1957-ben, vagyis a berlini fal megépítése előtt négy évvel indult meg a normalizálódás felé, ekkor elsőként hatátkelőket nyitottak.