Újra fiatalok vagyunk, sosem múltunk el, a kocsimban ébredünk egy szlovén drogerie markt parkolójában a nap első oda bejutó sugaraira. Pedig úgy parkoltam este, hogy amíg lehet, az épület blokkolja keletről a fényt. Az autóban alvás nem az A és nem a B választásunk volt, de legalább költségbarát (ha nem is okos) opció egy rockfesztivál éjszakájára. Ám reggel hétkor egyértelmű, hogy azonnal kávét kell szereznünk, amire kedden reggel egyetlen pont mutatkozik a Júliai-Alpoktól kicsit délebbre található, de így is dimbes-dombos Tolmin belvárosában, ami többet ígér egy benzinkútnál.
A kávézó utcácskájában egyrészt megállni tilos tábla, másrészt fehér, az ingyenes parkolást jelző felfestés a járdán. Három és fél óra alvással nem vagyunk elég rutinos kelet-európaiak ahhoz, hogy ne a kedvezőbb jelzést figyeljük, és ne merjünk ide leállni két presszó erejéig. Annyi ideig sem maradunk: odabent csak készpénzt fogadnának el, így fél percet sem töltünk bent. Ennyi is elég ahhoz, hogy a tolmini közteresek körbevegyék az autót, futva jelzem, hogy igazán kár volna elkezdeni a procedúrát, és elrontani mindenki reggelét.
Uram, nem a tábla miatt büntetem meg, hanem amiatt, hogy nagyobb dolgokkal nem lehet a járdán elférni az autójától
– mondja a közterületi főhadnagy szlávos kiejtéssel, de a pidzsinnél legalább kettővel okébb nyelvtannal. Balatonmáriafürdőn szerintem ennél jobban törik a közteresek az angolt, de kívánom, hogy legyen ez az új kelet-európai sztenderd. Valóban: kis sárga lábnyomokat festettek a mintegy 72,5 cm széles járdára, a jobb első kerekem alatt veszik nyomuk, miközben az út felőli fehér csík miatt lehetetlen ennél kijjebb állni.
A barátomnak és a másik közteresnek közben két, a szomszéd házból kilépő hölgy magyaráz ingerülten – még jó, hogy félig vagyok ébren, akar az úristen szlovénul veszekedni. Csak miután kifizetem a bírságot, tudja elmondani Peti, hogy a két nő a köztereseket oltotta, hogy hogyan lehetnek ennyire kretének, és hogy úgy, ahogy amazok magyarázzák, legfeljebb egy kajakkal lehetne szabályosan leparkolni abban az utcában. Egyszerre dobban meg a szívem (remélem, a balatonmáraifürdői vendégvédelmi öntudat is zárkózik az angoltudás mellé), meg vonok vállat, hogy a 40 euró, amire levettek minket, csak kétszer annyi, mintha találtunk volna egy szállodát, ahol az idegenforgalmi adó lett volna fejenként tíz. Tulajdonképpen kifizettük az adót meg a dm-parkolót.
Egy kávé múlva már másképp gondolom, de már nem Tolminban. Leugrunk Triesztbe a tengerbe ugrani meg halat falni, onnan indulunk haza. Nemcsak mi merülünk, hanem mindenünk le-. Marad a rádió: a Trst A-n, minthogy trieszti szlovén adó, szlovén zene megy, a határ túloldalán befogott Koper FM-en, ami szlovéniai szlovén, természetesen spanyol. A zenei multikulti tengerparti zárványjelenség marad, utána elsősorban az angol útinformmal és hírekkel (!) jelentkező, állami Radio SI-n csekkoljuk, milyen a szlovén Blahalousiana (ugyanolyan), és találgatjuk, hogy a szlovén Ákos is a magányos, de ostromlott katona korszakában van-e, vagy egyelőre simán csak ilyenek volt.
Azért három számot egymás után egyik rádión sem lehet meghallgatni, sűrűn szörfölünk közöttük. Muraszombat után bejön az MMR nevű, egy sosem hallott magyar zenekarral, a csatornanévre a tippem a Muravidéki Magyar Rádió – becsszó nem csaltam, de nyertem. Egészkor híreket mond két hölgy, a szlovén munkanélküliségi adatok után a Budapestre látogató Milorad Dodikról, az immár másodfokon elítélt boszniai szerb területrész-vezetőről. (A szlovén állami rádióban ugyanez nem hír, miközben a hírblokk nagy része szóra ugyanaz, csak angolul.) Hosszan idézik Orbán Viktort a brüsszeli önkényről és a szuverenitásra való indokolt kényességről, majd jön két mondat arról, hogy ő mit gondol a Szarajevó meg Banja Luka menti történésekről, mit fogad és ismer el belőle. Nem kell nagyon kritikus hallgatónak lenni ahhoz, hogy kitűnjön, mennyire rugalmas Orbán szuverenitás-értelmezése: más ne szóljon a tetteibe, ő és köre meg, ha gondolja, megpróbálhat elítélt vezetőket menteni diplomata autókkal vagy a TEK-kel; fogadja őket, ha maguktól idetalálnak; lobbizik nekik vagy náluk; netán a nagy nehezen összetolt bankján keresztül szponzorálja őket (franciák, rászorulnak hát a peremvidéki segítségre).
Nem valószínű, hogy a hangulatban 1988-at megidéző két kedves lendvai hírszerkesztő hölgy direkt rakta úgy egymás után a mondatokat, hogy ez kiugorjon: nehéz lett volna máshogy tenniük. Közben jön a határ, Tornyiszentmiklós, Csörnyeföld: a valószínűleg két tömbháznyi vételkörzetű MMR elhallgat. Utána ép ésszel nincs mit hallgatni, minden magyar rádió máshogy pokoli Budapest határáig – de erről bővebben majd legközelebb, ha még egyszer elfelejtek úti töltőt vinni.
The post Inkább a szlovén közteresek, mint még két óra Spotify nélkül az M7-esen first appeared on 24.hu.
24.hu