A kavicsos úton haladó szekér fölött sűrű, tömött felhők vonultak kelet felé az alkonyi szürkeségben. Három nappal ezelőtt az Atlanti-óceán fölött duzzadtak föl, megvárták a nyugati szelet, aztán meglódultak, előbb lassan, majd egyre gyorsabban úsztak a foszforeszkáló őszi vizek fölött, egyenesen a szárazföldnek, szétszakadoztak a marokkói hegygerinceken, majd megint összeverődtek az algériai fennsíkon, és a tunéziai határ közelében most a Tirrén-tenger felé fordultak, hogy ott enyésszenek el. Miután a hatalmas szigetféle fölött, melyet északon az állandóan mozgó tenger, délen a megdermedt homokhullámok oltalmaztak, több ezer kilométert tettek meg, alig gyorsabban haladva, mint az évezredek során a népek és birodalmak, megtört a lendületük, néhányuk olvadozni is kezdett, kövér esőcseppeket potyogtatva, melyek nagyokat koppantak a ponyván a négy utas feje fölött.
Csikorgott a szekér a jól látható, de éppenhogy kitaposott úton. Néha szikrázott egyet a vasalt abroncs vagy a lovak patkója, fölpattant egy-egy kvarckő, hol a faszekérnek csapódva, hol az árok puha földjébe puffanva. A két kis ló azonban haladt előre szépen, alig-alig botlottak meg, szügyüket előrefeszítve húzták a bútorokkal megrakott, súlyos szekeret, a maguk különböző ügetésével is rendületlenül falva az utat. Az egyik időnként nagyot prüszkölt, és összevissza kezdett ügetni. A szekeret vezető arab ilyenkor az elnyűtt gyeplővel a hátára vert, s az állat húzott derekasan tovább.
Az arab mellett, a bakon ülő harminc év körüli francia férfi kifejezéstelenül bámulta a lovak ütemesen mozgó farát. Termetes, zömök ember volt, az arca hosszúkás, a homloka magas és szögletes, az álla erőteljes, a szeme világos, s bár már őszre fordult az idő, az akkori divatnak megfelelő, háromgombos, nyakban zárt zsávolykabátot viselt, rövidre nyírt haján pedig könnyű ellenzős sapkát. Amikor elkezdett kopogni fölöttük az eső a ponyván, hátrafordult.
– Jól vagy? – kiáltott a kocsi belseje felé. Ott, az első ülés és egy halom batyu meg öreg bútor közé szorítva egy szegényesen öltözött, de vastag gyapjúkendőbe bugyolált nő ült. Egy négyéves fiúcska aludt az ölében.
– Igen, igen – mosolygott vissza a nő tétován, apró, szabadkozó mozdulattal.
Munkában elhasznált, göcsörtös kezével megveregette férje hátát: – Jól vagyok, jól vagyok. – A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, az utat bámulta, melyen itt-ott már tócsák fénylettek.
A férfi az egykedvűen üldögélő arabhoz fordult, aki sárga zsinóros turbánt viselt, és buggyos, térd alatt rögzített, bő nadrágot, ettől még testesebbnek látszott:
– Még messze vagyunk?
Az arab elmosolyodott fehér bajsza alatt.
– Nyolc kilométer, és ott vagy.
A férfi hátrafordult, és mosoly nélkül, de figyelmesen nézte a feleségét. Az asszony továbbra is az utat bámulta.
– Add ide a gyeplőt – mondta a férfi.
– Ahogy parancsolod – mondta az arab. Átadta a gyeplőt, majd mikor a férfi átlépett fölötte, az üresen maradt helyre csúszott. A férfi kétszer rávert a gyeplővel a lovak hátára, amitől azok egyből egyenletesebben kezdtek ügetni, és egyenesebben húztak. – Értesz a lovakhoz – mondta az arab.
– Igen – válaszolta a férfi kurtán, mosoly nélkül.
Közben besötétedett, hirtelen este lett. Az arab leakasztotta a bal felől lógó, kocka alakú lámpást, majd a kocsi belseje felé fordult, s néhány durván faragott gyufaszál segítségével nagy nehezen meggyújtotta a benne lévő gyertyát. Aztán visszaakasztotta a lámpást a helyére. Most már egyenletesen szemerkélt az eső, csillogott a lámpás gyenge fényében, finom nesszel töltötte be a vaksötétet. A szekér időnként tüskés bokrok mellett haladt el, felderengett néhány pillanatra egy-egy alacsony fa. Egyébként azonban üres térben haladtak, melyet a sötétség még hatalmasabbá tett.
A férfi egy kicsit visszatartotta a lovakat, és hátradőlve hallgatta, mit mond a felesége.
– Nincs itt senki – ismételte meg az asszony.
– Félsz?
– Micsoda?
A férfi megismételte a kérdést, most már kiabálva.
– Nem, veled nem – felelte az asszony, de nyugtalannak látszott.
– Fáj? – kérdezte a férfi.
– Egy kicsit.
A férfi nógatni kezdte a lovakat, s megint csak a földbe vájódó kerekek és a köveken csattogó paták zaja töltötte be az éjszakát.
Sokáig tartott, amíg fölpakoltak a szekérre, a rossz út miatt is sok időt vesztettek. Az arab, mintha csak érzékelné a férfi nyugtalanságát, így szólt:
– Ne féljetek! Itt nincsenek útonállók.
– Mindenütt vannak – felelte a férfi. – De van mivel védekeznem – csapott a szűk zsebére.
– Igazad van – mondta az arab –, őrültek mindenütt vannak.
Ekkor az asszony odaszólt az urának:
– Henri! Fáj.
A férfi elkáromkodta magát, és még jobban megnógatta a lovakat.
– Mindjárt ott vagyunk. – Egy idő múlva megint hátranézett a feleségére. – Megint fáj? – Az asszony furcsa szórakozottsággal mosolygott vissza rá, de nem látszott rajta, hogy szenvedne.
– Igen, nagyon. – A férfi megint ugyanolyan komolyan szemlélte. Az asszony megint szabadkozott. – Semmiség. Talán csak a vonattól.
– Odanézz! – szólalt meg az arab. – A falu. – Nem messze tőlük, az esőn át valóban feltűntek Solferino elmosódó fényei. – De te a jobb oldali úton menj – mondta az arab. A férfi elbizonytalanodott, és hátrafordult a feleségéhez:
– Hazamenjünk, vagy a faluba?
– Hát haza, ott jobb. – Hamarosan jobbra fordultak, a rájuk váró ismeretlen ház felé.
– Még egy kilométer – mondta az arab.
– Igen. Menj orvosért! Azt hiszem, az lesz jó.
Az arab döbbenten nézte őket.
– Kisgyereke lesz – mondta a férfi. – Van orvos a faluban?
– Igen. Ha akarod, elmehetek érte.
– Nem, te maradj csak a házban. Vigyázz rá. Én gyorsabban megjárom. Van szekere vagy lova?
– Szekere van. – Később az arab így szólt az asszonyhoz: – Fiút fogsz szülni. Legyen szép.
– Nem hall – mondta a férfi. – Otthon majd kiabálva beszélj és mutogassál.
Egyszer csak megszűnt a szekérzörgés, jóformán hangtalanul haladtak. Az út keskenyebb lett, és tufa borította. Cserépfedős raktárépületek mellett haladt el, melyek közt elő-előtünedeztek a szőlőskertek első sorai. Erős mustszag csapott az orrukba. Nagy, emelettel megtoldott épületeket hagytak maguk mögött, egy fátlan udvarfélébe értek, salak csikorgott a kerekek alatt. Az arab szó nélkül átvette és megrántotta a gyeplőt. A lovak megálltak, az egyik nagyot horkant. Az arab egy fehérre meszelt kis házra mutatott. Az alacsony ajtót szőlő futotta körbe, alatta kikékült a mész a rézgálictól. A férfi leugrott a szekérről, és az esőben odafutott a házhoz. Kinyitotta az ajtót. Sötét, dohos, érezhetően régóta lakatlan helyiségbe jutott. Az arab is ment vele, a sötétben egyenesen a kemence felé indult, megpiszkálta a parazsat, majd meggyújtotta a szoba közepén, az asztal fölött lógó petróleumlámpát. A férfi épphogy megnézte a meszelt konyhát: vörös csempés mosogató volt benne, egy öreg kredenc, meg egy nyirkos naptár a falon. Az emeletre ugyanolyan vörös csempével borított lépcső vezetett.
– Tudsz járni? – kérdezte.
– Igen – felelte az asszony, és göcsörtös kezével megsimogatta a férje karját. A férfi betámogatta a házba.
– Várjál! – mondta. Az arab már meggyújtotta a tüzet, most pedig pontos, szakszerű mozdulatokkal venyigét rakott rá. Az asszony az asztal mellett állt, két kezével a hasát fogta, a fény felé fordított szép arcán most rövid hullámokban futott át a fájdalom. A jelek szerint nem érzékelte sem a nyirkosságot, sem az áporodott nyomorszagot. A férfi a felső szobákban tett-vett, majd megjelent a lépcső tetején. – Nincs kéménylyuk a szobában?
– Nincs – felelte az arab. – A másikba sincs.
– Gyere fel! – mondta a férfi. Az arab fölment. Hamarosan háttal jelent meg az ajtóban, egy matracot hozott, a másik végét a férfi tartotta. Letették a kandalló elé. A férfi félretolta az asztalt, az arab pedig visszament az emeletre, és lehozott egy párnát meg néhány takarót.
– Feküdj oda! – mondta a férfi a feleségének, azzal a matrachoz vezette. Az asszony habozott. Érezni lehetett a matracból fölszálló ázott lószőrszagot.
– Nem tudok levetkőzni – nézett körül ijedten, mintha most venne végre tudomást róla, hova került.
– Vedd le az alsóneműdet! – mondta a férfi. Megismételte: – Vedd le. – Majd az arabhoz fordult: – Köszönöm. Fogj ki egy lovat! Bemegyek vele a faluba.
A férfi állt a matrac mellett, hagyta, hadd sikítson, majd amikor befejezte, levette a sapkáját, fél térdre ereszkedett, és megcsókolta az asszony szép homlokát lehunyt szeme fölött. Majd visszavette a sapkáját, és kilépett az esőbe. A kifogott ló már forgolódott, mellső lába belefúródott a salakba.
– Hozok nyerget – mondta az arab.
– Ne, csak hagyd rajta a kantárt! Úgy ülöm meg. Vidd be a csomagokat meg a bútort a konyhába! Van feleséged?
– Meghalt. Öreg volt.
– Lányod van?
– Nincs, hál’ istennek. De ott a fiam felesége.
– Szóljál neki, hogy jöjjön ide!
– Szólok. Menj békével!
A férfi megfordult, csikorgott a salak a sarka alatt, odament a lóhoz, fölpattant a hátára, és nehéz ügetésben távozott.
Ahogy kiért a birtokról, a leágazás felé indult, ahonnan először látták meg a falu fényeit. Most tisztábban világítottak, az eső ugyanis elállt, az út pedig egyenesen arra vezetett a szőlőföldek közt, melyeken itt-ott meg-megcsillant a drót. Körülbelül félúton a ló magától lelassított és lépésre váltott. Egy szögletes kunyhóféléhez közeledtek, az egyik fele, egy zárt helyiség, kőből volt, a másik, a nagyobbik, deszkából, s egy nagy előtető ereszkedett egy kiálló pultféle fölé. A kőből épült részbe ajtó vezetett, fölötte az állt: Mme Jacques gazdaboltja. A férfi közvetlenül az ajtó előtt megállította a lovát, majd le sem szállva bekopogott. Azonnal határozott, erélyes hang hallatszott belülről:
– Ki az?
– A szentapostoli birtok új intézője vagyok. Szül a feleségem. Segítségre van szükségem.
Senki sem válaszolt. Egy idő múlva valaki elhúzta a reteszeket, levette és arrébb húzta a keresztrudakat, s az ajtó résnyire nyílt.
– Henri Cormery vagyok. Oda tudna menni a feleségemhez? Én az orvosért megyek.
A nő gyakorlottan végigmérte, nem fenyegeti-e veszély. A férfi állta a tekintetét, de nem magyarázkodott tovább.
– Megyek – mondta a nő.
– Siessen! – A férfi köszönetet mondott, és sarkát a ló oldalába vágta. Néhány pillanat múlva már a falu szélén járt, két száraz töltésféle között. Nekivágott a falu nyilvánvalóan egyetlen utcájának, kicsi, földszintes, egyforma házak mellett lovagolt el, mígnem egy tufával borított kis térre ért, melyen meglepő módon egy fémvázas zenepavilon emelkedett. A tér is, akárcsak az utca, kihalt volt. Cormery megindult az egyik ház felé, amikor a ló megtorpant. A sötétségből egy arab vált ki, sötét, szakadt burnuszt viselt, és felé tartott.
– Merre van az orvos háza? – kérdezte rögtön Cormery. Az arab végigmérte a lovast.
– Gyere! – mondta, miután jól megnézte magának. Elindultak visszafelé az utcán. Az egyik épületen, melynek magasított tornácára meszelt lépcső vezetett, a következő felirat volt olvasható: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Az épület mögött vakolt fallal szegélyezett, kis kert. Az arab rámutatott a végében álló házra: – Az az.
Cormery leugrott a lováról, majd határozott léptekkel, a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül átvágott a kerten. Csak annyit látott belőle, hogy pontosan a közepén egy elszáradt levelű, rothadt törzsű törpepálma áll.
– Az orvost keresem – mondta. Azonnal megcsikordult a retesz, és kinyílt az ajtó. Egy fiatalos, pirospozsgás, de csaknem ősz, magas, tagbaszakadt férfi jelent meg, lábszárvédőt viselt és vadászkabátfélét.
– Nocsak, maga honnan jött? – kérdezte mosolyogva. – Még sose láttam. – A férfi elmondta, mi járatban van. – Ja, igen, mondta is a polgármester. De akkor is furcsa ötlet ilyen isten háta mögötti helyet választani a szülésre. – Cormery elmondta, hogy későbbre várta a dolgot, de a jelek szerint tévedett. – No jó, mindenkivel megesik ilyesmi. Induljon csak el, megnyergelem Matadort, és megyek én is.
Az orvos az almásderesén félúton utolérte Cormeryt, aki már bőrig ázott az újból eleredő esőben, de továbbra is egyenesen ült nehéz járású igáslován.
– Furcsa érkezés! – kiabált oda az orvos. – De majd meglátja, nem rossz ez a vidék, a szúnyogokat meg a banditákat leszámítva. – Egy vonalba lovagolt Cormeryvel. – A szúnyogok miatt nyugodt lehet, tavaszig békén hagyják. A banditák viszont… – nevetett, a másik azonban szótlanul lovagolt tovább. Az orvos kíváncsian nézett rá. – Ne féljen, nem lesz semmi baj.
Cormery az orvos felé fordította világos szemét, nyugodtan ránézett.
– Ez az első?
– Nem, egy négyéves fiút Algírban hagytam az anyósomnál.
Odaértek a leágazáshoz, a birtok felé fordultak. Hamarosan salak hányódott föl a lovak patája alól. Amikor a lovak megálltak és hirtelen csönd lett, nagy sikoltás hallatszott a házból. A két férfi leugrott a lóról.
Egy árny várt rájuk az esőtől csöpögő szőlő alatt. Amikor közelebb értek, fölismerték az öreg arabot; zsákot tett a fejére.
– Adjisten, Kaddur! – köszönt rá az orvos. – Hogy van?
– Nem tudom, de a fehérnéphez én nem megyek be.
– Azt jól teszi – mondta az orvos. – Főleg ha a fehérnép sikoltozik.
Most azonban semmiféle sikítozás nem hallatszott a házból. Az orvos benyitott, Cormery követte.
Nagy venyigetűz lobogott a kemencében, jóval több fényt adott, mint a mennyezet közepén lógó réz- és gyöngyház borítású petróleumlámpa. Jobbra a mosogatót most fémkannák meg törülközők borították. Az asztal félre volt tolva balra, egy rozoga kis fehér kredenc elé. Egy öreg útitáska, egy kalapdoboz meg különböző batyuk hevertek rajta. Minden talpalatnyi helyet elfoglalt a sok csomag, többek közt egy nagy, fonott utazókosár, csak középen, a tűz közelében maradt egy kevés hely. Itt, a kandallóra merőlegesen fektetett matracon feküdt az asszony, fejét kissé oldalra fordítva a huzat nélküli párnán, most már kibontott hajjal. A félig letakart matrac bal oldalán a boltosnő térdelt, testével takarva a matrac födetlen részét.
A beteg alatt keresztben egy összehajtott lepedő volt, annak a két végén ült a két asszony. A tűz fényei, árnyai fel-alá jártak a meszelt falon, a szobába zsúfolt csomagokon, és közelebb a két nő arca meg az állig betakarózott asszony teste is vörös színben játszott.
Amikor a két férfi belépett, az arab nő gyors pillantást vetett rájuk, aprót nevetett, majd a tűz felé fordult, sovány, barna kezével még mindig a lavórt nyújtva. A boltosnő fölnézett rájuk, és vidáman fölkiáltott:
– Nincs már szükség magára, doktor úr. Megtörtént magától.
Fölállt, a két férfi pedig valami alaktalan, véres dolgot pillantott meg a beteg mellett:
– No persze – mondta az orvos. – Remélem, nem nyúltak hozzá a köldökzsinórhoz.
– Nem – nevetett a nő. – Valamit magának is kellett hagyni – mondta, azzal fölállt, és átengedte helyét az orvosnak, úgyhogy Cormery, aki a küszöbön álldogált hajadonfőtt, megint nem láthatta az újszülöttet. Az orvos leguggolt, kinyitotta a táskáját, átvette a lavórt az arab nőtől, az pedig azonnal hátrébb húzódott a fényből, és a kemence mellé állt, egy sötét sarokba. Az orvos, továbbra is háttal állva az ajtónak, megmosta a kezét, majd alkoholt öntött rá; azonnal enyhe törkölyszag lengte be a helyiséget. Ekkor a beteg fölemelte a fejét és meglátta a férjét.
– Eljött – lehelte az asszony, és nyújtotta kezét a gyerek felé.
– Igen, de maradjon nyugton! – mondta az orvos. Az asszony kérdő pillantást vetett rá. A matrac végében álló Cormery nyugtatólag intett neki.
– Feküdj vissza!
Az asszony visszahanyatlott. Az eső ekkor megint verni kezdte az öreg tetőcserepeket. Az orvos a takaró alatt matatott. Aztán fölállt, és mintha valamit rázogatott volna maga előtt. Gyenge sírásféle hallatszott.
– Fiú – mondta az orvos. – Szép legényke.
– No, ez jól kezdődik – mondta a boltosnő. – Költözés közben.
– Jó – mondta az orvos. – Most hagyjon egy kicsit magunkra!
Cormery a feleségére nézett, de az továbbra is hátrahanyatlott fejjel feküdt. Csak a durva takarón heverő ellazult keze emlékeztetett a mosolyra, amely az imént beragyogta a nyomorúságos helyiséget. Cormery fölvette a sapkáját, és az ajtó felé indult.
– Hogyan fogja nevezni? – kiáltott utána a boltosnő.
– Nem tudom, nem gondolkoztunk rajta. – Ránézett az orvosra. – Jacques-nak fogjuk hívni, mivel maga itt volt.
– Fogd meg! – mondta az arab, azzal odanyújtotta neki a zsák egyik végét. Cormery aláállt. Érezte az öreg arab vállát, a ruhájából áradó füstszagot, a fejük fölé tartott zsákra csöpögő esőt.
– Fiú – mondta, nem nézve a másikra.
– Istennek hála – felelte az arab. – Főnök vagy.
A több ezer kilométerről érkező víz szakadatlanul hullott előttük a hepehupás, tócsákkal borított salakra, távolabb a szőlőföldekre, melyeken továbbra is csillogtak a dróthuzalok. Már nem érhetett el keletre, a tengerhez, erre a vidékre zúdult alá, a folyó menti mocsaras földekre, a környező hegyekre, a hatalmas majdnem-pusztaságra, melynek átható szaga elborította a zsák alatt szorongó két férfit, miközben gyenge sírás hallatszott időnként a hátuk mögül.
Késő éjszaka Cormery hosszú alsónadrágban és trikóban feküdt a felesége mellett egy másik matracon, és a mennyezeten táncoló lángokat nézte. A szobában nagyjából rend volt. A felesége másik oldalán, egy ruháskosárban csendesen feküdt a gyerek, csak néha gurgulázott egy kicsit. Az eső már nem esett. Holnap munkához kell látni. A felesége elhasznált, faszerűen göcsörtös keze is a munkát juttatta az eszébe. Kinyújtotta a kezét, szelíden a beteg kezére tette, majd hanyatt dőlt és behunyta a szemét.
Albert Camus: Az első ember
Fordította: Vargyas Zoltán
Jelenkor, 2024
The post A falu lakói segítették világra egy utazó újszülöttjét first appeared on 24.hu.
24.hu