Dopeman bazmegelve rappelte a Himnuszt, de szívtak már füvet is a nemzeti imádságunkra

Értjük, hogy megosztott az ország, jövőre választások lesznek, és a politikusaink – illetve úgynevezett holdudvaraik – mindent megtesznek, hogy még a jelenleginél is durvábban egymásnak feszüljünk nap mint nap, de arra azért mi sem számítottunk, hogy ekkora botrány lesz abból, hogy

Ráadásul hamisan – zeneileg képzettek szerint inkább disszonánsan –, egy olyan rendezvényen, amelynek szervezői „koncepcióbeli változásokra” hivatkozva az utolsó pillanatban visszamondtak fellépéseket, egészen véletlenül olyan zenészekét, akik kritikusak a kormánnyal szemben.

Most lépjünk is túl azon, hogy Ajsa Luna tud-e énekelni (tud), illetve, hogy a lakossági kommenteket idézzük, „életünkben nem hallottunk róla, gratulálok, megvan a tizenöt perc hírnév” (a maga terepén ismert énekesnőről van szó, két egészen izgalmas, igaz, rövid albummal a háta mögött). Meg azon is, hogy a nemzeti véleményvezéreink egy emberként posztoltak és nyilatkoztak arról, mit szabad és mit nem szabad a Himnusszal – miközben alig tudták leplezni, hogy lubickolnak a helyzetben, hogy végre jogosan kioktathatnak egy fiatal lányt. Novák Előd most fel is jelentette a nemzeti jelkép meggyalázásáért – érdekes és tanulságos per lesz, ha eljut odáig az ügy.

Mi most beszéljünk inkább az ügy valódi főszereplőjéről:

A Himnuszról

Arról az – elvileg – pártpolitika felett álló, évszázadok magyarságérzését magában hordozó, a nemzetet minden helyzetben, amikor csak felcsendül, azonnal összekovácsoló műalkotásról, amelyhez – ha jól értjük – nem szabad hozzányúlni, csak eredeti, változatlan formájában ér élvezni, lehetőleg vigyázállásban, könnyekig hatódva.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a Himnusz fontosságát és az ahhoz fűződő személyes és kollektív érzelmek jogosságát kétségbe vonnánk: erről szó sincs.

Mi csak azt mondjuk, hogy az, hogy valaki másképp – a többség szerint bénán – adta elő, nem veszi el tőlünk a Himnuszt, és nem kérdőjelezi meg a jogot, hogy úgy hallgassuk, énekeljük, hogy közben átérezzük a súlyát. A Himnuszt ugyanis egy ember írta, méghozzá úgy, hogy fogalma sem volt arról, hogy a magyarság legfontosabb szövegén dolgozik éppen. Később pedig a közösség formálta és tette azzá, ami – sőt, még most is formálja. Megmutatjuk, hogyan: íme öt dolog, ami talán segít átkeretezni a felháborodást.

Kölcsey nagyon nem volt jól

A Kölcsey és Erkel művével kapcsolatos leggyakoribb megjegyzés – főleg nemzetközi viszonylatban –, hogy

Ezt még azok is aláírják, akik egyébként minden alkalommal megkönnyezik, ha felcsendül. Ez, mint a Himnusszal kapcsolatban minden más sem, nem volt tervszerű: egyszerűen arról volt szó, hogy maga Kölcsey súlyos depresszióban szenvedett. Nyilván képtelenség diagnosztizálni bárkit csak az irodalomtörténészek leírása alapján, több mint kétszáz évvel később, de a tünetek egyértelműek: évekig nem mozdult ki otthonából, nemzethalált vizionált, és ilyen témájú költeményeket és tanulmányokat is forgatott; alighanem ez volt a doomscrolling romantika kori megfelelője.

Még legjobb barátja, Szemere Pál sem tudta, mi van vele, azt hitte, a világot járja. Alig dolgozott, jó, ha egy tucat verset összehozott ekkoriban, azaz 1820 körül. Ahogy ő maga írja – ezt Nyáry Krisztián idézi a Válasz Online-on megjelent, a műről szóló cikkében -, élete legnehezebb időszaka volt ez.

Bár az irodalomelmélet szerencsére rég meghaladta azt, hogy a szerzők életútja alapján kelljen értelmezni a műveket, ez talán mégis némi fogódzót adhat ahhoz, hogy a magyar nép legfontosabb verse miért egyben a legsötétebb is, és hogy miért tartja magát makacsul az elgondolás, hogy szerencsétlen, vergődő áldozata a körülményeknek ez a nemzet. (Az összképet még a „Jó kedvvel, bőséggel” sor sem javítja: a korabeli szemantika szerint a „jó kedv” itt inkább az egészséget és józanságot jelentette, mint a vidámságot.)

Nem himnusznak szánta

Már csak azért sem, mert akkoriban még ez a fogalom sem létezett, legalábbis a mai értelemben. A himnusz egy – természetesen ókori görög eredetű – lírai műfaj, amelynek lényege, hogy a költő az istenhez (istenekhez) fohászkodik segítségért, pont úgy, mint Kölcsey. Aki érezte, hogy ez, hogy – az ő írásmódjával – Hymnus, elég semmitmondó cím, ezért írta mögé, hogy „a’ Magyar nép zivataros századaiból”.

Ő „csak” egy verset szeretett volna írni, és amikor elé került egy hasonló témájú költemény Balassitól, már érezte, miről szól majd. (Vicces mellékszál, hogy a Szépliteraturai Ajándék című folyóirat, ahol megtalálta az „Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetű szöveget, tévedésből tulajdonította azt Balassinak, valójában Rimay János írta.)

Szemerének el sem küldte tervezett közös folyóiratjukba, később sem hivatkozott rá, mintha soha nem is írta volna meg. Végül egy saját bevallása szerint is középszerű és unalmas lapba, az Aurórába küldte el, amely 1828-ban le is hozta a legjobb tudásunk szerint 1823-ban befejezett költeményt. Mai szemmel ezt nehéz elhinni, de ezek után sem érdekelt senkit: nem kapták fel rá a fejüket az írótársak, a kritikusok, a lapszám egyetlen recenziója éppen csak megemlíti, de nem mond róla semmit. A verset csak négy évvel később dicséri meg röviden Kölcsey egy barátja – utána ismét semmi.

Végül csak évtizedekkel később foglalta el méltó helyét a köztudatban. Maga Kölcsey még halálakor sem tudta, mit tett le az asztalra.

Eredetileg nagyon máshogy szólalt meg

Talán nem árt tudni, hogy a Himnusz mint zenemű ma ismert változata nem a hivatalos, Erkel-féle kottán alapul, annak inkább szabad átdolgozása. Már csak azért is, mert

Erkel Ferenc saját visszaemlékezései szerint egy óra alatt megírta a zenét egy 1844-es pályázatra, amelyben zsűrízhetett is volna, de ő inkább a megmérettetést választotta. Ez egy kórusra és zenekarra írt változat (ezt egyhangúlag szavazta győztesnek az illusztris zsűri, benne például Vörösmartyval), később pedig kiadott egy négyszólamú kórusra írt verziót is. Az egy dolog, hogy jó eséllyel mindkettő más szólamban íródott, mint ahogy ma énekeljük: az igazi csavar az, hogy Erkel fejében sokkal, de sokkal gyorsabb volt az egész.

Vidámnak még így sem mondanánk, de jóval lelkesítőbb és életigenlőbb volt a korabeli Himnusz-élmény. Ez a változat többé-kevésbé visszaadja:

Egy ideig vagy három „himnuszunk” volt

Amikor 1844-ben bemutatták, már mindenki érezte, hogy fontos kulturtörténeti pont ez a magyarság életében, de évtizedekig szó sem volt róla, hogy ez a hivatalos, a nemzet testén átívelő zenemű, amely összefogja az országot. Ekkoriban még külön identitásképző énekük volt a katolikusoknak és a reformátusoknak, volt már nekünk Szózatunk, Rákóczi-indulónk… Még azon a bizonyos március 15-én is csak a Bánk Bán, a Rákóczi-induló, a Marseillaise (!) és a Meghalt a cselszövő… is előbb csendült fel a Nemzeti Színházban, mint a Himnusz. Csak évekkel később, nagyjából az ötvenes évektől lett magától értetődő, hogy minden ünnepségen és fontos eseményen ezzel kezdünk.

A Himnuszhoz számtalan legenda tapadt, például az is, hogy üldözték, tiltották, megtorolták az éneklését: ilyesmi nem történt, Bécsben egy pillanatra sem gondolták, hogy vetélytársa lehet a hivatalos császári indulónak. A legneccesebb pillanat talán az volt, amikor

Még ebben az évben megpróbálták törvényileg is hivatalossá tenni, de Széll Kálmán miniszterelnök ezt lesöpörte az asztalról. Nem segített a helyzeten, hogy a trianoni tárgyalások idején a Himnuszt direkt lelassították, ekkor vált azzá a depressziós és baljós dallá, amit ma is ismerünk.

Bár Horthy Miklós országos ünnepséget rendezett a mű keletkezésének századik évfordulójára, a Himnusz jogi helyzetét csak a rendszerváltás idején rendezték, később pedig a mostani Alaptörvény is megerősítette ezt.

„Átértelmezték” már mások is, abból is lett botrány

Feltúrtuk az internetet, akadt-e már az Ajsa Lunáéhoz fogható produkció, már ami a Himnuszt illeti; amit találtunk, azt – és ez nem egy magazinos fordulat, hanem szó szerint értjük! – nem láttuk jönni. Rémlett, hogy az ezredforduló környékének egyik legfontosabb elektronikus zenei együttese, az Anima Sound System hozzányúlt a zeneműhöz, és meg is találtuk. A feldolgozás annak idején, 2000-ben a Parlamentig eljutott, egy kisgazda képviselő magából kikelve kérte ki az egész nemzet nevében, hogy Prieger Zsolték „Rákosi Mátyás nyomdokaiba lépve” megváltoztatták a „nemzeti imádságunkat”. Az Anima igazi bűne, ha jól értjük, az, hogy a Himnuszt csak hangmintaként, tehát nem összefüggően használták, a végeredmény így alig felismerhető, ráadásul a dub műfajnak megfelelően olyan zenei alappal dolgoztak, amelyre – kapaszkodjatok meg! – emberek füvet szoktak szívni.

Az igazi meglepetés nem is ez, hanem az, hogy a kormányoldal legújabb hőse, Dopeman is feldolgozta a Himnuszt, méghozzá nem is akárhogy. Először a Bazmeg című számban, ami egyébként úgy kezdődik, hogy

Igaz, utána rátér az MSZP-re és Gyurcsányra is. A Himnusz félig énekelve, félig rappelve a refrén maga; azt hinné az ember, hogy a dal megjelenése után országos botrány robbant ki, a képviselők a dossziéikkal csapkodva, lila fejjel ordibáltak egymással, odakint meg repkedtek a Molotov-koktélok, de nem, semmi ilyesmi:

Ehhez képest mellékes, hogy ugyanő Kicsi Dope-pal együtt hiphop alapokra el is énekelte a Himnuszt hamisan, de becsületesen az akkor még nem kormánypárti Index felkérésére.

A Kárpátia Jimmy Hendrix-es, pátoszos, gitárszólós változata a fentiekhez képest végképp ártalmatlan, és a Kiss Tibi és az Aranyakkord életvidám, de az eredetit többé-kevésbé tiszteletben tartó feldolgozását hallva sem kapott agyérgörcsöt senki sem, legalábbis reméljük.

A Himnusz pedig mindezek után, sőt Ajsa Luna performansza után is:

A Himnusz ugyanis mindent túlél. Ez a lényege neki.

The post Dopeman bazmegelve rappelte a Himnuszt, de szívtak már füvet is a nemzeti imádságunkra first appeared on nlc.

​nlc