Sokféle paradicsomban lehet nyaralni. Sí-, búvár-, horgász- , gyerek- vagy csak simán turista-, a lényeg, hogy idilli legyen és a műfajban a lehető legjobb. Van, aki városokban szereti eltölteni jól megérdemelt szabadságát, ezeket viszont soha nem nevezik paradicsominak. Egy várost azért érdemes felkeresni, mert „izgalmas”, „szórakoztató”, „pörgős”, „hangulatos”, vagy esetleg „hipermodern”. Hogy lenne már egy város idilli? Legjobb esetben is csak élhető. Még a -en is többször dicsért mediterrán nagyvárosok, a létező városok legjobbjai is nagyon messze vannak a paradicsomtól. A galíciai Pontevedra viszont tényleg paradicsomi, elsősorban annak köszönhetően, hogy 26 éve egyik napról a másikra kitiltották az autókat.
Pontevedra nem a lengyel–ukrán határvidéken található Galíciában van, hanem az északnyugat-spanyolországiban. A névegyezés csak véletlen: az előbbi Halics városából származik, az utóbbi a Gallaeci nevű kelta törzsszövetségéből, ők az időszámítás előtti 2. században érkező római csapatok előtt a terület urai voltak.
A rómaiak úgy gondolták, Galíciában, az Atlanti-óceán partján a világ végét érték el. Galícia sokáig világvégi hely is maradt, ami csak azokat a keresztény zarándokokat érdekelte igazán, akik Szent Jakab apostol sírjához igyekeztek Santiago de Compostelába. Ma Európában már semmi sem lehet világvégi, de Galícia továbbra is messze van, nemcsak a kontinens nagy részétől, hanem a spanyol fővárostól is. A galegók nem pillantgatnak Madrid irányába olyan parázsló gyűlölettel, mint a baszkok vagy a katalánok, inkább, ahogy egyikük fogalmazott, nem is vesznek róluk tudomást. Csak azt nem szeretik, amikor a nagyszájú madridiak elözönlik az ő strandjaikat, aztán nekik kell kihúzni az apálykor leparkolt autókat a víz alól.
Első pillantásra Galícia nem is különbözik annyira a többségi Spanyolországtól, mint Baszkföld vagy Katalónia, hiszen itt még bikaviadalt is lehet rendezni. Akár Pontevedrában is, csak el kell viselni az ellentüntetőket. Közelebbről nézve viszont már egyértelmű, hogy a galegók mások, mint a spanyolok, még ha a spanyol élet és kultúra elemei megjelennek náluk is – mint ahogy egyébként a baszkoknál és a katalánoknál is.
De a galegókban ott a kelta múlt, ami a focicsapatok nevében, a dudára épülő népzenéjükben, a felbukkanó vörösesszőke fejekben is ott van. Ugyanakkor nyilvánvaló a rokonság a szomszédos Portugáliával is. A híresen lefordíthatatlan, sokszor megénekelt portugál saudade érzés, a melankolikus-nosztalgikus visszavágyódás a galícíaiaknál is megvan morriña néven.
A spanyol közhelyek szerint a galíciai ember kicsit olyan, mint a magyar szerint a székely. Feleslegesen nem csacsog, furcsán csavaros az észjárása, és nem ijed meg a saját árnyékától. Bár Galícia belsejében bőven vannak hegyek is, a galegókat alapvetően nem ezek, hanem az Atlanti-óceán hullámai edzették meg. A galíciai partokat szabdaló, fjordszerű, ősi folyótorkollatok, a ríák a világ legjobb természetes kikötői közé tartoznak, és az innen induló hajók évszázadok óta halásznak a világ egészen távoli pontjain is. Bár a túlhalászásnak köszönhetően a hal- és herkentyűállomány mindenhol fogyóban, Európa legnagyobb halászkikötője ma is Vigóban, Galícia legnagyobb városában van.
A kőkemény halász- és parasztsors volt az, ami gyakorlatilag Amerika felfedezése óta – a 19-20. század fordulóján pedig különösen – galegók millióit hajtotta emigrációba. Ennek eredményeként a galegók kicsit a magyarokhoz hasonlóan a világ minden nagy teljesítménye mögött magukat sejtik. Latin-Amerika esetében van is igazságuk. Fidel Castro apja a galíciai reménytelenség elől választotta Kubát, Gabriel García Marquezt a nagyanyja, a Száz év magányban Ursula Iguaránként szereplő Tranquilina Iguarán nevelte fel, és szórakoztatta galíciai ősei varázslatos, a mágikus realizmust megelőlegező meséivel.
Az egyetemes emberi történelemhez az otthon maradó galegók is sokat hozzá tudtak tenni az említett csavaros észjárásukkal és bátor kockázatvállalásukkal. Konzervipari újításokkal és a gyorsfagyasztott hal feltalálásával megváltoztatták táplálkozási szokásainkat. A Zarával az öltözködésünket. A halászatról előbb dohány-, majd kokaincsempészetre történő átnyergeléssel teljesen felforgatták Európa éjszakai életét. Pontevedrában pedig feltalálták a paradicsomi városi életet.
A ma valamivel több mint 80 ezer lakosú Pontevedra Galícia hatodik legnagyobb városa. Egykor egy ría partján állt, de ez jó ideje eliszaposodott, ami elvágta a várost a tengertől. A galíciai szólás sokáig úgy tartotta, hogy „Vigo dolgozik, La Coruña bulizik, Santiago imádkozik, Pontevedra pedig alszik”, és volt is igazság abban, hogy a város a a 20. század végére csak álmosan tengett-lengett. A hagyományosan jobbos-konzervatív pontevedraiak (Galíciában nem ritka az ilyesmi, maga Franco tábornok is galego volt) azonban 1999-ben progresszív polgármestert választottak Miguel Anxo Fernández Lores személyében, és heteken belül minden megváltozott.