Dolhai Attila: „Eljött az ideje, hogy most én adjak másoknak”

2025 nagy változást hozott az életedbe: színházigazgató lettél Székesfehérváron, ami rengeteg elfoglaltsággal jár. Mennyire nehéz egy ilyen helyzetben a jótékonysági feladataidban is helyt állnod?

Valóban változásban van a szakmai életem, de ez nem jelenti azt, hogy elhanyagolnám mindazt, amit fontosnak tartok. Márpedig a Katolikus Karitásszal való együttműködésem rendkívül fontos az életemben, de legalább ilyen fontos az egyházi közösségi szolgálat is, amit végzek. Vagy ott van a szeptemberi Arc Sacra Fesztivál, melynek keretén belül a MAGnificat Zenekarral több helyen is fellépünk.

A Karitásszal való együttműködésesd honnan eredeztethető?

Amikor Ferenc pápa hazánkban járt az Eucharisztikus Kongresszuson, felkértek, hogy legyek az esemény hírnöke, ami óriási megtiszteltetés volt, megilletődve éreztem magam tőle. Ez a hírnökség egy erős lelki feltöltődéssel és küldetéstudattal is együtt járt. Történt egy olyasfajta megérintődés, ami miatt azt gondoltam, hogy nagy kár lenne, ha a kongresszussal együtt az én küldetésem is véget érne. Szerettem volna tovább folytatni ezt a munkát és szerencsére a Katolikus Karitász megtalált engem, hogy legyek a nagykövete az iskolakezdési akciójuknak. Elkezdődött köztünk egy együttműködés, melynek a folytonosság is része.

A hited és az egyház tanítása láthatóan fontos számodra.

Igen, ez még a gyerekkoromból ered, hoztam magammal otthonról. A szüleim a helyi Katolikus Karitász közösség alapítói közé tartoznak, édesanyám és édesapám gyakran fizikailag is részt vesz egy-egy jótékonysági akcióban, például a karácsonyi vagy húsvéti segítségnyújtásban, de akár év közben is meglátogatják a rászorulókat, hogy segíthessenek. Emlékszem gyerekkoromból, hogy vasárnaponként többször becsöngettek hozzánk, hogy ki tudnánk-e segíteni őket egy ebéddel vagy amire épp szükségük volt, és a szüleim ilyenkor mindig segítettek. Gyerekként ezt még furcsa volt látnom. Az emberek sajnos hajlamosak eltolni maguktól azokat, akiket nem ismernek, mert nem szeretnének azonosulni a gondjaikkal és a sorsukkal, inkább távol tartják magukat tőlük. Szerencsére az évek során a szüleim, a hitem és az Eucharisztikus Kongresszus hatására mindez átformálódott bennem.

Megszületett például az Angyalbatyu program, melynek keretében karácsony előtt gyerekeknek gyűjtünk arra, hogy méltóságteljesebbé tegyük a karácsonyukat. Decemberben a Bazilikában immár harmadjára tartottunk jótékonysági koncertet, ami remélhetőleg idén is meg tud majd valósulni. Ennek bevételéből hangszereket és olyan eszközöket vásárol a Karitász a rászoruló gyerekeknek országszerte, amik nagyon fontosak. Magam is gyakran ott vagyok ezek átadásánál, a gyerekek pedig örülnek, mert olyan eszközöket kapnak, amik segítik őket a fejlődésben, és akár a művészeten keresztül megvalósíthatják a saját vágyaikat és elképzeléseiket, netán egy új sors felé nyithatunk általuk utat. Nagy öröm, hogy ehhez hozzájárulhatok.

Milyen praktikus feladatokkal jár számodra együtt mindez?

A most aktuális iskolakezdési akció például néhány közösségi megjelenést jelent, illetve a social mediaban való aktivitást és kommunikációt. A legtöbb munkát számomra a decemberi koncert jelenti, mert ez az én felajánlásom a Karitásznak, így a szervezését is magam végzem. Megszervezem, kitalálom az adott év zenei témáját, és átgondolom, hogyan lehet más művészeket vagy épp zenakarokat is bevonni mindebbe – az évek során Miklósa Erika, Molnár Levente és Vadász Dániel is csatlakozott már hozzánk. Mindez több hónapos előkészületet jelent. Idén például a népek zenéje lesz a fő téma, és a népzenei hagyományokon keresztül közelítjük meg a karácsonyi hangulatot. Remélem, hamarosan beszámolhatunk arról, hogy kik lesznek az idei vendégeink, akik közösséget vállalnak velünk. És nyilván a vendégekkel való egyeztetés is sok-sok munkával jár, a sok logisztikai, illetve zenekari (hangszereléstől kezdve a dalszöveg-fordítási – igen erre is volt már példa) feladatról nem is beszélve.

Emlékszel még rá, mi volt az első jótékonysági akció, amiben részt vettél?

Egy régi tévéműsorhoz, az Okosabb vagy, mint egy ötödikes?-hez kötődik, ahol sikerült egy nagyobb összeget nyernem, aminek egy részét felajánlottam a kistarcsai óvodának. Egyébként a tévéműsorok esetében gyakori, hogy az ott szereplő hírességek jótékony célra ajánlják fel a nyereményüket.

A hétköznapi életben, a jótékonysági akciók világán kívül is fontos számodra, hogy adj?

Nagy hatással volt rám Földes László és a Hobo Blues Band. Ha jól emlékszem, a Csavargók dalában mondja azt, hogy „minden városban adj pénzt egy koldusnak”. Ez egy olyan mag, amit Földes László még serdülőkorban ültetett el bennem. Szóval nemcsak a szüleim és a hitem, hanem az általam fogyasztott kultúra is ebbe az irányba terelt. Sokszor állítanak meg a városban, hiszen gyakran lehet találkozni az utcán pénzt kérő emberekkel. Jönnek, le akarják mosni a kocsid ablakát, és te sokszor nem szeretnéd, hogy lemossák. Sokáig én is felhúztam az ablakot ilyenkor, sokszor én is mondtam, hogy most ne. Ma már nem teszem, sőt, igyekszem úgy élni, hogy mindig legyen a kocsiban vagy a zsebemben valamennyi pénz, amit azonnal oda tudok adni. Tényleg őszintén meghat, amikor megköszönik, és azt mondják, hogy „Isten áldja érte”. És nem lettem ettől cseppet se szegényebb.

Úgy tudom, a családodat is eléggé bevontad a jótékonysági munkádba. Mesélnél kicsit erről? Próbáltad mindezt átadni a gyerekeidnek a nevelésük során?

A gyerekek nap mint nap látják ezt odahaza, a kistarcsai közösségünkben is, hiszen a feleségem is szolgál: templomot takarít, díszít, készül egy-egy ünnepre, tehát aktív közösségi életet él. Nem idegen tőlük, hogy egy-egy alkalommal, mondjuk egy virágszőnyeg készítésénél segítsenek neki. És amikor egy templomból kifelé jövet látnak egy kéregető embert, nekik is összeszorul a szívük, és olykor napokig szóba kerül, hogy miért volt ez az ember ott, és szerencsére felmerül bennük, hogy adnunk kéne neki valamit. Előfordult már, hogy a kislányunk visszafutott a kéregetőhöz, hogy egy kis pénzt adjon neki. Nem tudom, hogy mindez hol kezdődik, de

Ez szerintem egy lelki érettség, a megérintődés folyamataként jelenik meg az emberben, de erőltetni nem lehet. Persze meg lehet kérni őket, hogy jöjjenek segíteni, de aztán vagy jönnek vagy nem. Azt viszont fontosnak tartom tudatosítani bennük, hogy sosem szabad ítélkezni a rászorulók felett. Nem tudhatod, mi történt velük. Persze ez nem mindig könnyű, hiszen lehet találkozni mondjuk aluljárókban nagyhangú, látszólag agresszív emberekkel is, és ilyenkor valahol természetes reakció, hogy az ember ilyenkor próbálja inkább távol tartani magát.

A színházigazgatói feladataid mellett is lesznek még fellépéseid, de jóval kevesebb, mint korábban. Nem fog hiányozni, hogy sokszor állj színpadon? Végül is az életed jó részét ott töltötted.

A korábbi előadásaimat megtartottam az Operettszínházban, és természetesen a vállalt kötelezettségeimnek eleget teszek: például játszom a jövő év elejére tervezett István, a király előadássorozatban, amit majd arénákban adunk elő. Ez számomra bőven elég színpadi jelenlétet biztosít. 25 év alatt azért már elég sok mindent megtapasztalhattam. Ma már a szerepformálásnál jobban izgat, hogy jó helyzetbe tudjam hozni azokat, akikkel együtt dolgozom. Az én pályámat is egyengette néhány csodás ember, például Bagó Gizella, Béres Attila, Kerényi Imre, Kerényi Miklós Gábor, Kiss B. Atilla vagy Lőrinczy György. Az összes igazgató, akivel együtt dolgoztam, adott nekem lehetőséget.

Úgy látom, a színházi menedzsment egy olyan terület, ahol erre lehetőségem lesz. A Vörösmarty Színházban kiváló színészek vannak, ez egy nagyon erős bástya, erre kell építenem. Számomra erős motiváció, hogy a tehetségükhöz méltó feladatokkal lássam el a színészeket, és egy olyan rendszerben működtessem a színházat, ahol a fehérvári közönséggel együtt lélegezhet az intézmény. Szakmailag ez most jobban izgat, minthogy hogyan játsszak el egy újabb musical főszerepet. Készen állok, hogy ebbe a feladatba belevágjak.

The post Dolhai Attila: „Eljött az ideje, hogy most én adjak másoknak” first appeared on nlc.

​nlc