Az észak-dakotában fekvő, alig 64 lakosú Hurdfield nevű kis településen élő, 18 éves John Thompson 1992. január 11-én, szombat reggel szokás szerint a családi farmon dolgozott: éppen egy ún. gabonafelhordó csigát (ha valaki nem tudná, mi az, az kattintson ide) kezelt, és közben a kutyájával játszott. Valahogy túl közel került a teljesítményleadó tengelyhez, amin nem volt védőpajzs. Thompson később így emlékezett vissza: „Nem volt betűrve az ingem, így a vége valószínűleg beletekeredett a tengelybe. Csak annyira emlékszem, hogy megpördültem, és utána elájultam” – mondta.
Thompson aztán arra ébredt, hogy a kutyája nyalogatja az arcát; majd rádöbbent,
hogy nincsenek meg a karjai.
A gép ugyanis tőből kitépte mindkettőt. „Nem tudtam, mi történik” – emlékezett vissza. „Ott ültem, és próbáltam kitalálni, hogyan keljek fel. Aztán csak a traktor kerekének támasztottam a hátamat, és feltoltam magam.”
Senki más nem volt otthon, ezért 100 métert sétált a házig, hogy segítséget hívjon: a szájával elfordította a kilincset, hogy bejusson, és egy ceruzával tárcsázta a telefonszámot. Aztán beült a fürdőkádba, hogy a vére ne szennyezze össze anyja új szőnyegét. Fájdalmat ekkor még nem érzett. Leszámítva azt, amikor a jobb vállából szabadon lógó ideg valaminek nekiütközött. De kezdett szédülni.
„Ömlött belőlem a vér” – mesélte.
„Mire kórházba értem, azt mondták: »Már nem is szabadna élned, mert nincs benned semmi vér.«”
A sürgősségi osztályon aznap uralkodó kaotikus helyzet ellenére Thompson emlékszik arra, hogy viszonylag normális beszélgetéseket folytatott az emberekkel, aggódott, hogy járó traktort hagyott maga után, sőt, még az orvosi személyzetre is dühös volt, amiért levágták a vadonatúj cowboycsizmáját. Még mindig a csizmái miatt dühöngött, amikor észrevette, hogy a személyzet egy szemeteszsákot cipel.
„Letették mellém egy asztalra, és kihúzták belőle a karjaimat. Ahogy az ágyamon feküdtem a sürgősségi osztályon, láttam, hogy a karjaim néhány méterre vannak a fejemtől”
Thompsont és a karjait végül felrakták egy Minneapolisba tartó repülőgépre. Ma is jól emlékszik az útra: először ült igazi repülőgépen, és vitatkozott a személyzettel, hogy hadd üljön fel, hogy kinézhessen az ablakon. Aztán arra panaszkodott, hogy milyen hidegek a karjai. Az egyik mentős erre megjegyezte: „John, már nincsenek meg a karjaid.”
Csodával határos módon a minnesotai Robbinsdale-i North Memorial Kórházban egy 9 órás műtét során sikerült visszavarrni John Thompson mindkét karját. A fiút utána négy hétre kómába helyezték: közben majdnem meghalt vérfertőzésben, és további műtéteken és intenzív rehabilitáción esett át.
Az esetből természetesen óriási médiaszenzáció lett: előbb a helyi, majd az országos sajtó is felkapta a történetet, Johnsont talkshowkba hívták, sőt, még a Fehér Házban is vendégeskedett. Szerepelt a People magazinban, és ő énekelte a himnuszt egy Minnesota Twins baseballmeccsen.
A halk szavú, zárkózott, magának való fiút meglehetősen feszélyezte a rázúduló óriási figyelem. Ráadásul alig emlékszik arra, mi történt vele ebben az időben; az orvosok úgy vélik, hogy a hatalmas vérvesztesége enyhébb memóriazavarokat okozott nála.
„Háromszor jártam Washingtonban. Találkoztam a Clintonokkal, és egyáltalán nem emlékszem rá. Csináltam néhány igazán klassz dolgot. És ezek közül semmire sem emlékszem. Egyszerűen semmire sem emlékszem.”
A középiskolai ballagása után Thompson egy ideig a Minnesotai Egyetemre járt, de azt mondja, hogy „nem volt jó élmény”. Egyre több előadást tartott országszerte, és a bevételt az az országos vérellátó szolgálatnak adományozta. 2002-ben, balesete 10. évfordulóján írt egy könyvet Home in One Piece címmel.
John Thompson önéletrajzi könyve (fotó: Hohn Thompson, Facebook)
A könyv jól fogyott, és egy ideig tárgyalásokat folytatott a Dallasból is ismert Victoria Principallal arról, hogy forgatókönyvet és filmet készítsenek belőle, de ebből a mai napig nem lett semmi. Egy ideig ingatlanügynökként dolgozott, de többnyire a rokkantsági segélyéből él, mivel a legtöbb munkaadó nem ad neki esélyt a fogyatékossága miatt. A karjai ugyanis nem működnek tökéletesen: az írás, az inge begombolása vagy akár egy egyszerű kézfogás is nehézséget okoz számára.
Egy 2021-es interjú szerint évek óta depresszióban szenved, és nagyon nyíltan beszél róla. De továbbra is elfoglalt: a házát például saját kezűleg újított fel:
„A zsindelyezés, a gereblyézés, a fűnyírás és a festés nagy részét is én végeztem el, bár egy szöget is nehéz megfognom, mert nincsenek meg a megfelelő finommotorikus képességeim.”
Az igazi szenvedélye azonban továbbra is az éneklés:
„Ez egyszerűen valami, ami mindig örömet okozott nekem. Úgy értem, a farmon is mindig vártam, hogy kiürüljenek a gabonatárolók, és bemehessek énekelni, mert az akusztika egyszerűen hihetetlen volt.”
Kiemelt kép: YouTube
The post Tőből kitépte mindkét karját a munkagép, a szájával tárcsázta a mentőket, utána pedig befeküdt a fürdőkádba first appeared on nlc.
nlc