A rendezésnek hosszú távúnak lennie, amely minden aspektust figyelembe vesz, önmagában az orosz–ukrán háború lezárásáról nem lehet megállapodni. Volodimir Zelenszkij elnöknek és az ukrán politikai elitnek személyes biztonsági garanciákra is szüksége van. Vlagyimir Putyin Matrjoska-politikájában Ukrajna megtámadása is csak eszköz, és az orosz elnök még mindig elérheti a legfontosabb céljait. Egy békekötésről szóló dokumentumot nemcsak Zelenszkijnek és Putyinnak kell aláírnia, hanem Donald Trumpnak is. Az Európai Unió akkor képes érdemi kontrollt gyakorolni Ukrajna felett, akkor teremtheti meg és tarthatja fenn a biztonságát, ha a tagjává emelte. Ukrajna kis-közepes ország, ami ha szeretne is, akkor sem kaphatna meghatározó szerepet az európai politikai-gazdasági architektúrában. Interjú Ruszlan Bortnyik politikai elemzővel, az Ukrajnai Politikai Intézet igazgatójával, akinek az elemzése a Második Orosz Birodalomról a Végtelen háború című magazinjában olvasható.
Donald Trump és Vlagyimir Putyin alaszkai, illetve Trump, Volodimir Zelenszkij és az európai vezetők washintoni találkozója után ismét felerősödtek az orosz–ukrán háború lezárásával kapcsolatos várakozások, de továbbra sem történik semmi érdemleges, minden megy tovább úgy, ahogyan eddig. Miért nincsenek kézzelfogható fejlemények?
Két trendet látok. Egyrészt miközben a politikai vezetők nyilatkoznak és egyeztetnek, a háttérben valós munka zajlik a felek között a technikai kérdésekben. Ezek egy része a nyilvánosság számára is érzékelhető: Andrij Jermak, az ukrán elnöki adminisztráció vezetője Washingtonban járt, találkozott Steven Wittkoff-fal, Donald Trump elnök különmegbízottjával. Marco Rubio amerikai külügyminiszter irányítása alatt munkacsoportok dolgoznak a biztonsági garanciákon. Ez a kiemelt téma most az Ukrajna, Európa, Egyesült Államok háromszögben. A szereplők eddig nem jutottak közös nevezőre, de ennek is megvan a maga oka: Ukrajna ragaszkodna ahhoz, hogy bármilyen modell mellett döntenek, abból az amerikaiak is vegyék ki a részüket, a katonáik vagy a megfigyelőik jelenlétével. Csakhogy az amerikaiak nem akarnak ott lenni Ukrajnában, nem szeretnék, hogy egy esetleges újabb konfliktusban állampolgáraik célponttá, áldozattá váljanak. Az Egyesült Államok azt akarja, hogy nemhogy a katonai jelenlét, a katonai és a pénzügyi támogatás felelőssége és terhe is háruljon Európára. Vagy a Trump-adminisztrációnak, vagy a tettrekészek koalíciójának határozottabban kell fellépnie ebben, anélkül képtelenség elmozdulni a holtpontról. Amíg Európa nem alakítja ki a garanciák olyan modelljét, amely egyrészről megfelel Ukrajna, másrészről az USA számára, addig nincs esély háromoldalú Trump–Putyin–Zelenszkij-találkozóra.
Addig Oroszország és Ukrajna is arra törekszik, hogy emeljék a téteket, javítsák a pozícióikat. Erről szólnak az ukrán támadások az orosz olajipari létesítmények vagy a Barátság kőolajvezeték ellen, és erről szólnak az ukrán kritikus infrastruktúrát vagy Kijevet célzó orosz csapások. A háború intenzív szakasza folytatódik. Miközben az orosz és az ukrán vezetésen is nagy a nyomás országaik radikális patrióta rétegei részéről. Ezeket nap mint nap arról kell győzködniük, hogy árulásról, elfogadhatatlan kompromisszumokról szó sem lehet. Nem mondunk le a céljainkról, ismételgetik, mert ezt várják tőlük.
Alaszka hatása valóban halványulóban van. Trump hibázott, amikor sem a Putyinnal, sem a Zelenszkijjel és az európaiakkal lefolytatott találkozói után nem rögzíttette dokumentumokban a mindkét oldalról felmerült engedményeket. Írásba foglalt deklarációkat kellett volna kikényszerítenie. Így hiába ért el eredményeket – a szereplők nyilatkozatai és a kiszivárogtatások alapján voltak ilyenek –, ezek politikai konzekvenciái nem érvényesülnek. A körülmények és a fejlemények hatása alatt Oroszország és Ukrajna is távolodik a kompromisszumos megoldásoktól.
Trump akkor arról beszélt, hogy két héten belül további előrelépésnek kell történnie. Azóta eltelt három is.
Az amerikai elnök szeret ultimátumokat adni, határidőket szabni. Nem számítok olyasmire, hogy most szánná el magát radikálisabb lépésekre. Tudná fokozni a nyomást Oroszországra és Ukrajnára, kiegészítő korlátozások formájában, de eszkalációs döntéseket nem valószínűsítek. A Trump-ultimátumok egyik célja, hogy a felek igyekezzenek, ne halogassanak, de a másik is fontos: hogy maguk az amerikaiak lássák a lendületet. A belpolitikai aspektusról sem célszerű megfeledkezni, lévén, hogy felmérések szerint a tengerentúli választók kétharmada támogatja Trump béketörekvéseit. Nincs más, amiben az elnök politikájának a támogatottsága ilyen mértékű lenne az USA-ban. Már csak emiatt is fontos a számára, hogy itt a lehető legkompetensebbnek és határozottabbnak tűnjön.
Továbbra is nézetkülönbségek sorát látjuk európaiak, ukránok, amerikaiak, oroszok között. Nem két oldal vitatkozik, hanem szinte mindenki mindenkivel. Sokszor mintha az sem lenne világos, hogy ki kivel van, és ki ellen. Ez a káosz meghaladható?
Kompromisszumot kötni, megállapodni úgy lehet, ha az érintett politikai vezetők lemondanak a szempontjaik és a reputációjuk egy részéről. Valamilyen mértékben Zelenszkij, Putyin, sőt Trump reputációja is sérülni fog a végén. Országaik radikális-hazafias rétegei aligha lesznek megbocsátóak velük szemben. A rendezésnek éppen ezért kell hosszú távúnak lennie, olyannak, amely minden aspektust figyelembe vesz. Egyetértek azzal, hogy önmagában a háború lezárásáról nem lehet megállapodni. Anélkül nem megy, hogy tisztáznák az Egyesült Államok és Oroszország közötti stratégiai stabilitás ügyét is. Aminek része a nukleáris leszerelés és az amerikai csapatok európai jelenlétének kérdésköre éppúgy, mint a befagyasztott orosz vagyonok vagy az orosz energiaexport sorsa. De ide tartozik az ukrajnai szovjet örökség témája is, a maga vallási-nyelvi-kulturális kihívásaival. Ukrajnában most omlik össze, hullik szét a posztszovjet társadalom, amely igen erős orosz hatások alatt létezett.
Ahhoz, hogy a vezetők reputációja ne sérüljön az elfogadhatónál nagyobb mértékben – vagyis hogy egyáltalán hajlandóak legyenek aláírni a megállapodásokat –, muszáj többrétegű, az egyensúlyok sokféleségén alapuló terveket kidolgozni. Olyanokat, amelyeket Zelenszkij és Putyin egyformán elfogadhatókként tehet országainak polgárai elé. És még valami: az ukrán politikai elitnek személyes biztonsági garanciákra is szüksége van. Arra, hogy Trump és Putyin is fogadja el: amennyiben Zelenszkij és a pártja indulni kíván a soron következő választásokon, akkor ne akadályozzák őt ebben, ha képes rá, nyerjen, maradjon hatalmon, ne tegyék ezt eleve lehetetlenné. Ellenkező esetben a mostani ukrán vezetésnek semmi motivációja nem maradna, hogy a békekötésre törekedjen.
Az oroszok adhatnak ilyen garanciát?
Megtehetik, hogy nem avatkoznak be, nem tesznek destabilizációs lépéseket, nem támogatnak más jelöltet. Olyasmi nem várható, hogy Putyin kiáll és azt mondja: támogatom Zelenszkijt. Ez nem is lenne célravezető, Zelenszkij számára olyan lenne, mint Júdás csókja. Az amerikaiak és főleg az európaiak részéről viszont a nyílt támogatás is felmerül.
Amikor Putyin elindította a totális háborút 2022 februárjában, az egyik deklarált célja az volt, hogy elmozdítsa a jelenlegi, általa nácinak titulált ukrán politikai vezetést.
Nem értek egyet ezzel. Putyin eredeti céljai között Ukrajna megszállása és a politkai elit eltakarítása sem szerepelt. Ehelyett az ukrajnai politikai kurzust akarta megváltoztatni, és ezt még most is elérheti. Az kell hozzá, hogy Ukrajna mondjon le a NATO-csatlakozásról, és hogy fogadjon el bizonyos korlátozásokat a biztonsági garanciákban. Ehhez nem kell elzavarni Zelenszkijt, és annexióra sincs szükség. Putyin számára az okkupáció és az annexió is csak eszköz, amikor az ukrán politika irányait akarja megváltoztatni. Ha tovább megyünk, Ukrajna és a háború is eszköz, amikor egy új, a kelet-európai és a posztszovjet térséget érintő globális geopolitikai-biztonságpolitikai egyensúlyról gondolkodik. Putyin-féle Matrjoska-politika ez, egymásra épülő, egymásból következő elemekkel.
Az annexió azonban realitás, régiók sorát csatolták hivatalosan, „alkotmányosan” is az Orosz Föderációhoz. Sőt: nemrégiben ismét mutattak egy olyan térképet is – nyilván nem véletlenül –, amelyen Mikolajiv és Odessza is Oroszországhoz tartozott.