Március végén, két év után Szudán hivatalos hadseregének (SAF) katonái visszafoglalták a fővárost, Kartúmot. Videók és fotók készültek az ünneplő katonákról az elnöki palotában. A sikerben fontos szerepet játszottak az iráni és a török drónok, valamint kínai és orosz technológiák. Csakhogy Szudánban jelenleg minden külföldi hatalom az üzleti érdekeit érvényesíti. A kartúmi győzelmet pedig hamarosan megkeserítette, hogy a hadsereg ellenfele, a paramilitáris RSF szintén kínai technológiát felhasználva bombázni kezdte a hadsereg ideiglenes fővárosát, Port Sudant.
Az alatt a két év alatt, amíg a SAF visszatért Kartúmba, meghalt több mint százezer ember, óvatosabb becslések szerint nagyjából tizenkétmillióan kényszerültek elhagyni az otthonaikat, a negyvenmillió lakosból pedig közel huszonötmilliót sújt éhínség vagy élelmezési bizonytalanság. A naivabbak Kartúm visszafoglalása után úgy gondolhatták, hogy a világ egyik legdurvább humanitárius válságának a hadsereg technológiai erőfölénye végre véget vethet. Szudán azonban nem a stabilitásáról híres.
Az ország nyugati felén, Darfúr régió mélyén áll Al-Fashir városa közel háromszázezer megmaradt lakosával. A várost a SAF irányítja, de a kétezres évekbeli darfúri konfliktust brutális kegyetlenséggel végigharcoló dzsandzsavíd harcosokból alakult paramilitáris alakulat, az RSF tartja ostrom alatt. 2024 óta közel félmillióan menekültek el a városból, víz alig van, malária és kolera pusztít. Az elszigetelt városból mára már csak egyetlen úton lehet kijutni. Ezt az RSF ellenőrzi, nagy bátorság kell az útnak induláshoz, mivel a legtöbbeket a katonák kirabolják, megerőszakolják vagy meggyilkolják. A bentieket drónokkal bombázzák, a mecset sem jelent menedéket.
Darfúr régió és környéke jelenleg az – egyébként nem teljesen egységes – RSF bázisaként szolgál. A milícia részben azokból az arab harcosokból áll, akik a kétezres évek elején kitört darfúri háborúban az akkori diktátor, Omar el-Basír jóváhagyásával nagyiparban erőszakolták meg és irtották ki a helyi nem arab törzsek tagjait. 2019-ben ugyanez ellen az el-Basír ellen követett el puccsot az RSF, akkor még a hivatalos hadsereggel és civil tüntetőkkel összefogva.
Rövid, régiós viszonylatban demokratikusnak nevezhető kormányzás után a civil miniszterelnököt, Abdalla Hamdokot 2021-ben megpuccsolták. Később még rövid időre visszaültették, végül ő maga mondott le pozíciójáról, mondván, nem tudja irányítása alatt tartani a hadsereget. Az RSF és a SAF közösen próbálták irányítani az országot, de végig feszült volt a viszony, majd 2023. április 15-én egymást okolva a fővárosi robbanásokért háborúba lépett egymással.
A helyzeten nem segített, hogy időközben a korábban diplomáciai segítséget nyújtó nemzetközi szervezetek épp az eddigi legnagyobb krízisüket élik át, köszönhetően az orosz-kínai-amerikai összefeszülésnek:
Az országot hitelező Kínából közvetítőkön át mindkét félhez érkeznek fegyverek. A környékbeli országok a Szudánban fellelhető aranyért cserébe szintén katonai segítséget nyújtanak az RSF-nek és a SAF-nak egyaránt. Az oroszok az egykori Wagner-csoporton keresztül halásznak a zavarosban, az ukránok pedig orosz katonákra vadásznak a régióban. Donald Trump pedig a sikertelen orosz-ukrán és gázai békemissziói után úgy fordult rá Szudánra, hogy az év elején a USAID-támogatások befagyasztásával ellehetetlenítette az amerikai humanitárius segítségnyújtást.
Hogy jutottunk idáig?