Kállai R. Gábor: A legújabb világvége
„A világvégéknek gazdag az irodalma és az emlékezete, hiszen volt már nem is egyszer, valahogy túlélték eleink, leírták, kőbe vésték, megjósolták, szent iratokba foglalták, könyvtárakat töltöttek meg velük.
Lehet, a mostanival is így járunk.
Mert most is világvége van, de legalábbis közeleg. A klíma vadul változik, háborúk dühöngenek, elszabadult politikusok tologatják a határokat, embertömegeket hajszolnak a halálba, felrúgnak fél-, sőt egész évszázados szerződéseket, alkotmányokat, intézményeket. És ez még csak hagyján, az ifjak tettek vagy azoktól való tartózkodás helyett orrukat okostelefonba dugják, egyetemi vagy középiskolai dolgozatok megírása helyett az AI-t nyaggatják, genderkednek, és még csak nem is szaporodnak kellő intenzitással. Vagy ha igen, hát nem az itthoniak, hanem az ide-oda migrálók.
Nem is csoda, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő elemző-celebek és a hír-influenszerek gigabájtszámra ontják az éppen aktuális világmagyarázatokat, néha egyik napról a másikra előjönnek az újabb analízisekkel, mit sem törődve a tegnapi vagy tegnapelőtti álláspontjukkal. Születnek kitűnő tanulmányok is, amelyek egy-egy részösszefüggést komoly szellemi erővel feltárnak, de éppen alaposságuk miatt többnyire nem jut sem idejük, sem felkészültségük a szerzőknek, hogy a ma – esetleg a tegnap vagy a holnap – autentikus értelmezéséhez segítséget nyújtsanak. Nem szellemi hanyatlásról van szó, a komolyan vehető kutatáshoz előképzettség, intézményi és szakmai háttér, pénz, nyilvánosság, idő szükséges, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki, nem is beszélve az értő befogadókról és vitapartnerekről. Az egyetemi világ minderre alkalmas lenne, de komoly bajok vannak az akadémiai szabadsággal, egyre-másra szűnnek meg a bölcsészkarok, a kutatóhelyek, az olvasható és olvasandó lapok, folyóiratok.”
Horváth Péter: GOTHÁR (Magánbűnök, közerkölcsök)
„Gothár Péter a barátom.
Egy időben jártunk a Színművészeti Főiskolára, színészként játszottam egy korai tévéfilmjében, később ő rendezte néhány hangjátékomat. Kapcsolatunkban néhány évtized szünet következett, én magányosan írtam elbeszéléseimet, regényeimet és színdarabjaimat, ő egymás után rendezte ikonikussá vált filmjeit, nagy sikerű színielőadásait. Én is elkezdtem színházi rendezőként dolgozni, doktori fokozatot szereztem a Színművészeti Egyetemen, ahol ő akkor már a filmtanszak vezetője volt. Kossuth-díjjal tüntették ki, A Nemzet Művészévé választották. A szakma egy része rajongott érte, mások nehezteltek rá nyers modora miatt, azt mondták, munka közben gyakran visszaél a hatalmával.
„A színház sajátos törvényeivel magához ölel, és így taszít el, (…) a színház egy zárt világ” – mondja Bereményi Géza egy Cseh Tamásnak írott dalszövegében. Mik ezek a sajátos törvények? Játék és pokolra szállás. Szereplői és rendezői jóformán mindent elkövetnek egymásért és egymás ellen, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból és a partnereikből a próbák során. Testük, lelkük egyaránt a leendő produkció kiszolgáltatottja, noha kétségtelen, hogy a rendező finoman szólva is védettebb, hiszen ő oszt szerepet, színészi karrierek alakulása függ tőle. Egy meggondolatlan, rosszul fogalmazott rendezői mondat vagy gesztus nemcsak lelkileg, de egzisztenciálisan is tönkre teheti a színészt. Ráadásul mindez egy erotikával túlfűtött közegben történik, ahol a nemiség ugyanolyan munkaeszköz, mint a fizikai és lelki alkat, az arc vagy éppen az intellektuális erő. Hirtelen fellángoló partnerszerelmek és barátságok születhetnek vagy múlhatnak el örökre egy délelőtti próba során. Mindezzel nem akarom védeni azokat, akik helyzetükkel visszaélve belerondítanak egy kollégájuk emberi méltóságába, csak jelezni próbálom, milyen ingoványos ez az „ölelő és taszító, zárt világ”.
Tömpe István: Az állam tűrhetetlen haldoklása – avagy a vasút
„Határozott felívelést igénylünk a vasúttól a digitalizáció során. Örömmel látom a megjelenő új termékeket, viszont szomorúan tapasztalom, hogy mennyi idő és pénz folyik el a semmitől a tökéletlenig.
A közösségi közlekedés szégyene a hiányzó elektronikus jegyrendszer (budapesti, országos), ez vajon mikor lesz? Már tizenöt-húsz éve is azt számoltuk, hogy a bliccelés mérséklődéséből az egész hóbelevanc másfél-három év alatt megtérül. Jó, ennyiért talán egy rendes NER-es milliárdos nem nyúl le. Akkor is, miként lehetséges, hogy míg állomások, kastélyok röpülnek, az autópálya-koncesszió szárnyal a magasban, a költségvetésnek tízmilliárdokat hozó elektronikus jegyrendszer még mindig nincs sehol? Az olyan vállalkozások esetében, mint amilyen a jegyrendszer, az állomások, ingatlanfejlesztésre felszabadítható területek (és ez az eltorzult magyar valóság), amúgy sem a közösségi célt, hanem a győztest, az új tulajdonost kell megnevezni.
Történhet mindez a közösség érdekében is. Majd. Egy másik világban. És stílszerűen, nehogy túlbuzgónak vagy ostobának tűnjek, szerény, de nem sértő összegért szívesen adok tanácsot hozzá. Addig is ismételgessük, hogy évtizedes konjunktúra és a brüsszeli aranyeső évtizedei után elfogadhatatlan, ahogy az állam a maga civilizatórikus kötelességeit szisztematikusan elhanyagolja, vagy egyszerűbben: elárulja. Sekély öröm, hogy nem minden hiányzó dénár rejtőzködik offshore számlákon, a közszolgáltatási hiány kis darabjai gyémántos kalárisként csillognak a méltó kacsókon, vagy luxusjachtként ringatóznak a meleg tengeren.
Interjú: Két kultúra között – Demény Péter beszélget Rostás Zoltánnal
Rostás Zoltán szociológust, aki Székelyudvarhelyen született 1946-ban, akkor ismertem meg igazán, amikor 2022 októberében Bukarestbe költöztem, egy olyan városba, amelyről a szüleim is csak az előítéleteiket tudták sorolni a korrupt politikusokról és az alvilágtól megszállt kerületekről. Ezekben amúgy sem hittem, de Rostás Zoltán egyénisége, személyisége, habitusa teljesen eltávolított ezektől a nem is csak magyar agyakban működő sztereotípiáktól. Nyitottsága, intelligenciája, s az, hogy mint ő maga mondja, inkább megfigyelőként, mint szenvedélyes résztvevőként elemzi a világot, nagy „agynyitogató” hatással bírt a számomra.
Kovács Zoltán: Két stratéga
„Az ügy azzal folytatódott, hogy az amerikai elnök a Közgyűlésen felszólította európai szövetségeseit, hogy azonnal hagyják abba az olajvásárlást Oroszországtól, majd a közösségi médiában arról posztolt, hogy Oroszország „három és fél éve céltalanul vív egy olyan háborút, amelynek megnyeréséhez egy igazi katonai hatalomnak kevesebb mint egy hét kellett volna”. A határidőkkel azért visszafogottabb is lehetne, azok után, hogy korábban úgy nyilatkozott, ő két nap alatt is le tudná zárni a háborút. Most Ukrajna annektálását ütné nyélbe egy hét alatt – ha akarná.
„Miután megismertem és teljes mértékben megértettem az ukrán–orosz katonai és gazdasági helyzetet, és miután láttam, milyen gazdasági nehézségeket okoz ez Oroszországnak, úgy gondolom, hogy Ukrajna az Európai Unió támogatásával képes harcolni és visszanyerni az ország egészét eredeti formájában” – írta a bejegyzésben Trump.
Apró hiba, hogy az Európai Unió egységes fellépésének legfőbb akadálya Magyarország, és a továbbiakban is Oroszországtól vásárol olajat. Ezt Trump vagy tudta, vagy akkor hozták tudomására, annyit mondott, Orbán a barátom, meg tudom győzni őt. Nem tudni, mire tartja a barátját, de ha úgy gondolta, a magyar energiastratégia pillanatnyilag olyan szilárd alapokon áll, hogy egy telefonnal minden az ellenkezőjére fordítható, az dermesztő. Orbán a sarkára is állt, és ahogy elmondta, megszakítva lecsóvacsoráját elmagyarázta az Egyesült Államok elnökének, hogy Magyarország Európa közepén van. Vagyis nincs tengeri kikötője. Egy se! Függ tehát az orosz olajtól. (Azt nem tette hozzá, hogy ellenzékből még úgy látta, ez a függőség viszonylag rövid idő alatt megszüntethető.) Gulyás Gergely szavai szerint Orbán Viktor arról tájékoztatta Trumpot, hogy a rezsicsökkentett árak csak az orosz energiabeszerzéssel tarthatók fenn, amit „az elnök megértett”. És a jelek szerint megtudta azt is, hogy Magyarország nem tengermelléki ország.”
The post Gothár first appeared on 24.hu.
24.hu