A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 2019 óta minden évben megkeresi azokat a hétköznapi hősöket, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország igazságosabb és élhetőbb hely legyen.
Ők kapják minden évben a SZABAD-díjat.
Idén hét jelöltre lehet szavazni, rendkívüli történetekkel.
2025-ben a TASZ és a Loupe Színházi Társulás közösen szervezi a SZABAD-díj ünnepi estjét – egy olyan együttműködésben, ahol a civil kiállás és a színház ereje találkozik. Egy este, ahol a bátorság, az igazságkeresés és az emberi méltóság kerül reflektorfénybe.
A zsűriben: Horváth Dorka (BOOKR Kids), Kertész Anna (TASZ), Marge, Miklósi Gábor, Nyáry Luca és Molnár Áron (Loupe Színházi Társulás).
A helyszínen derül ki, ki kapja idén a zsűri- és a közönségdíjat – szavazz te is október 31-ig 2025 legszabadabb emberére!
Bátonyi Péter, aki a hatalom fenyegetése ellenére is nyilvánosság elé vitte a munkája során tapasztalt visszaéléseket
„Valakinek ezt el kell kezdeni” – mondta Bátonyi Péter műemlékvédelmi szakember, egykori kormányfőtanácsos arról, hogy miért állt a nyilvánosság elé azzal, hogy a hatalom és a döntéshozókkal jó kapcsolatot ápoló ingatlanberuházók hogyan írják át saját érdekeik szerint a műemlékvédelmi szabályokat. Miközben dokumentumokkal igazolva tárta fel a jogsértéseket és a háttérben zajló folyamatokat, őt távolították el a munkahelyéről, és az Építési és Közlekedési Minisztérium még fel is jelentette a szakembert.
Bátonyi Péter megelégelte azt, hogy hiába próbál házon belül fellépni a visszaélések ellen, és belátta, hogy csak annak lesz társadalmi visszhangja, ha az egzisztenciáját kockára téve megmutatja, mi történik. Számolt a következményekkel, de biztos az igazában, és tudatában van annak, hogy legális eszközökkel nem tudják sarokba szorítani. „Egy fecske nem csinál nyarat, de amikor már fecskék tömegei érkeznek, az annak a jele, hogy közeledik a nyár” – mondja a szakember, aki szerint minél többen szólalnak meg és „beszélnek ki a rendszerből”, annál jobb lesz a helyzet.
A szakmája iránti elkötelezettségéből és lelkiismeretéből eredő kiállása példát mutat mindenkinek, aki ragaszkodik az igazsághoz és a törvényességhez, akkor is, amikor a hatalom büntetőjogi fenyegetéssel válaszol a visszaélések leleplezésére.
Cservenka István, aki megküzdött azért, hogy a saját maga ura legyen
„Úgy élni, ahogy a Pisti” – sokan emlegetik ezt Cservenka István környezetében, aki a 2019-es speciális olimpián, Abu Dhabiban teniszezőként képviselte hazánkat, miközben egy másik küzdelmet is meg kellett vívnia azért, hogy a saját maga ura legyen.
István évtizedekig egy intézményben élt, ahol sokáig jól érezte magát, de egy fenntartóváltás után megváltoztak a körülmények, és úgy érezte, nem szeretné ott leélni az életét. Még ezt megelőzően kezdett dolgozni az intézményben Tóth Andrea, aki megtudta, hogy István régóta teniszezik, és elkezdett vele sportolni.
A tenisznek köszönhetően jó viszony alakult ki közöttük, és amikor már egyre jobban korlátozták István életét az intézmény szabályai, szerette volna, ha támogatott döntéshozatalba kerül, amelyben segítséget kap a saját céljai és akarata megvalósításához, és Andreát jelölik ki támogatójául. A gyámhivatal viszont gondnokság alá akarta helyezni Istvánt, ami azzal járt volna, hogy mindenben más dönt helyette, és akár az élete végéig az intézményben kell maradnia, ha akarja, ha nem.
A gondnokság alá helyezésre István esetében semmi szükség nem volt, de a Validity Alapítvány segítségével a bíróságon kellett kiharcolnia, hogy kijöhessen az intézményből, és szabadon éljen. Végül a gyámhivatal elállt attól, hogy elvegyék a szabadságát, István pedig most már a támogatott lakhatásban élhet. Eldöntheti, hogy mire költi a saját pénzét, amit karbantartóként megkeres, és azt főzhet magának, amit szeret. Vagy ahogy ő mondja: a saját maga ura.
A MOME Front, amely példát mutat a közösségeknek az autonómiáért való kiállásban
Közösséget teremtett az autonómia melletti kiállás a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Az intézmény a legelső, alapítványi fenntartásba adott „modellváltó” egyetemek között volt, a hallgatók, oktatók, dolgozók pedig egy olyan kuratóriummal találták szembe magukat, amely nemcsak fenntartani akarta az egyetemet, de irányítani is azt. Az egyetemi polgárokat képviselő szenátus ellenében neveztek ki rektort, aki aztán az egyetem szervezeti egységeinek élére nevezett ki vezetőket a szenátus akaratával szembe menve: ez robbantotta be a tiltakozást.
A hallgatók közösségként léptek fel, fórumokat szerveztek, petíciót indítottak, társadalmi szerződést kezdeményeztek, szimbolikus térfoglalást hajtottak végre. Kiállásuk bátorságot adott az oktatóknak is, elérte a rektor lemondását, márciusban pedig már a szenátus ajánlásával összhangban neveztek ki megbízott rektort. A MOME Front azonban továbbra is küzd azért, hogy a kuratórium maradéktalanul fogadja el a szenátus döntéseit, és írja alá azt a társadalmi szerződést, amely szabályozza az egyetemi polgárság és a fenntartó alapítvány viszonyát.
A MOME-n létrejött egy közösség az aktív hallgatókból, dolgozókból, tanárokból, alumnikból, akik meg akarják védeni az egyetemüket. Kiállásuk példát mutat azoknak a közösségeknek, amelyekre felülről próbálnak döntéseket kényszeríteni, hatalmi erővel elvéve a szabadságukat és autonómiájukat.
Renner Erika, aki egy olyan igazságszolgáltatásért küzd, ami megvédi, és nem traumatizálja újra és újra az áldozatokat
„Addig leszek hangos, amíg nincs változás” – mondja Renner Erika, aki a kapcsolati erőszak áldozatainak jogaiért küzd. Változásra van szükség az igazságszolgáltatásban, mert az áldozatokat újra traumatizálja a rendszer: nem kommunikálnak velük, nem kapnak információt, nem tudnak élni jogaikkal a saját ügyeikben. Megalázó kérdéseket tesznek fel nekik, agyonvizsgálják őket, nekik kell mindent bizonyítani. A jogrendszer tárgyként kezeli őket.
Erikának már azért is meg kellett küzdenie, hogy bántalmazója egyáltalán megkapja büntetését. De a rendszer ezután is hagyta, hogy egy zavart elmeállapotú önjelölt igazságosztó évekig zaklassa őt és a hozzá közel állókat. A zaklatót ugyan végre letartóztatták, miután a távoltartás ellenére rátámadt Renner Erikára, de nem sokkal később kiengedték arra hivatkozva, hogy nem büntethető, mert nem beszámítható, megszüntetve az addigi távoltartást is. Erről azonban senki nem szólt Erikának. Megvárták, hogy a férfi újra zaklatni kezdje, és gyilkossággal fenyegesse, hogy újra őrizetbe vegyék.
„Muszáj a társadalommal védeni magam, mert a rendszer nem véd meg. És ez legyen az ő szégyenük” – nyilatkozta Erika, aki szerint az övé nem egyedi eset, ez nem csak az ő ügye. A nyilvánosság az egyetlen eszköze: sok helyre elmegy, és beszél arról, hogy változásra van szükség. Szerinte a társadalom szintjén már van előrelépés, ebben sok munkája van az áldozatoknak, akik közül sokan névvel-arccal vállalják a történetüket. Már egyre többekben tudatosul, hogy mi az az áldozathibáztatás, és lassan visszaszorul a nyilvánosságban, hogy szerelemféltésről beszéljenek kapcsolati erőszak helyett, de még van tennivaló azért, hogy az igazságszolgáltatás intézményei a legmagasabb szakmai tudással és az áldozatokkal szemben tisztelettel végezzék a munkájukat.
Tilly Heni, aki kiállt azért, hogy az anyák együtt lehessenek újszülöttjeikkel
„Én csak azt szeretném, hogy a nők legyenek azzal tisztában, hogy mihez van joguk, és merjenek segítséget kérni” – mondja Heni, aki a bíróságon állt ki magáért és gyermekéért, akit születése után, a kórházban szinte rögtön elszakítottak tőle. Benjámin úgy döntött, hogy négy héttel hamarabb érkezne erre a világra, ami azért okozott kisebb felfordulást, mert tervezett, orvos által kísért otthonszülés volt a cél. A 37. hét előtt ez nem lehetséges, amivel a szülők is tisztában voltak, ezért kórházba mentek. Az otthonszülés terve miatt a kórházban kifejezetten ellenségesek voltak Henivel. „El lehet képzelni, hogy egy szülő nőre milyen hatással van, amikor a legintimebb időszakában kioktatják vadidegen emberek arról, hogy mit és hogyan kellene csinálnia” – emlékezett vissza Heni.
Bár az ügyeletes orvos már rutinszerűen gátmetszést akart végezni, Benjámin zökkenőmentesen megszületett, de alig egy percet volt Heni mellkasán, már el is vitték tőle. Azt mondták, a kórház házirendje napi kétszer fél órás együttlétet engedélyez a koraszülött gyermekével, amit Heni nem tudott elfogadni. Miután a kórházban teljes elutasításba ütközött, a Peter Cerny Alapítványhoz fordult, hogy kisfiával átkerülhessen egy baba-mama kórházba. Végül a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinikája fogadta őket, ahol teljesen más hozzáállást tapasztaltak, Heni annyit lehetett Benjáminnal, amennyit akart, ölbe vehette, megszoptathatta, tisztába tehette. Ehhez a beperelt intézményben is adott lett volna minden feltétel és körülmény, csak hozzáállás kérdése volt az egész. Heni két állami fenntartású intézményben gyökeresen eltérő tapasztalatot szerzett, ami szerinte megmutatja: az, hogy mit engednek, vagy mit nem, az emberi hozzáálláson, az empátián múlik és azon, hogy a dolgozók valóban hivatásnak érzik-e a szakmájukat.
Heni a TASZ segítségével pert indított a kórház ellen, ahol Benjámin született. Másodfokon precedensértékű ítélet született, amely azt állapítja meg, hogy a szüléshez kapcsolódóan megsértették egy édesanya és gyermeke kapcsolattartáshoz fűződő jogát. A bíró hangsúlyozta: a szülés egyszeri és megismételhetetlen, és az azt követő együttlétet nem lehet pótolni, az első napokat már nem lehet visszaadni soha. Heni kiállt a babája és önmaga jogaiért, ezzel egyszersmind azokért a nőkért és gyermekeikért, akiket hasonló jogellenes elbánásban részesítettek. Szerinte egy szülést nem vezetni, hanem kísérni kell: „ne egy fehér köpenyes »Isten« döntse el, hogy egy nő milyen pozícióban szüljön, ne az orvos kényelmét tartsák szem előtt, hanem a szülő nőt, aki éppen önmagából teremt egy új életet, ami hatalmas erőfeszítéssel jár, és ebben támogatni kell”.
Heni kiállása azért különösen fontos, mert kitartásának és bátorságának köszönhetően az igazságszolgáltatásban is felismerték a rendszerszintű problémát, és kiderült, hogy jogorvoslat is jár az érintetteknek.
Vidák Ricsi és Hajdu András, akik szembeszálltak a gyerekeket cserbenhagyó rendszerrel
Amikor Ricsi gyerekként elveszítette az őt nevelő nagynénjét és bajba került, segítség helyett cserben hagyta az állam. Felnőve azonban ő lett az első volt állami gondozott, aki beperelte az államot és intézményeit, hogy végül bíróság mondja ki: megsértették a jogait azzal, hogy nem kapta meg az állapotának megfelelő ellátást, nem védték meg a bántalmazástól, jogsértően zárták be, és esélyt sem adtak neki, hogy nevelőszülőhöz kerüljön. Mindazon, amin keresztül kellett mennie, ez nem változtat, de mint az kisfilmünkből is kiderül, Ricsi természetesnek tartja, hogy kiállt magáért, és azokért a nehéz sorsú gyerekekért, akikkel a bántalmazás a gyermekotthonokban újra megtörténhet.
A speciális gyermekotthonokban, ahová Ricsi került, a nevelők nem egyszerűen szemet hunytak afölött, amikor a gyerekek egymást ütötték-vágták, hanem Ricsi bírósági tanúvallomása szerint „fegyelmező módszerként” kifejezetten ösztönözték ezt, közölve, hogy ők most „lemennek kávézni”, Ricsit pedig, miután a többiek megverték, rendészek vitték le 24 órára a gumifalú sötétzárkába, ahol csak egy matrac volt, és az őt figyelő kamerák. Ricsi senkire nem számíthatott egészen addig, amíg a Bagázs Közhasznú Egyesület meg nem bízta az egyik önkéntesét, Andrást Ricsi mentorálásával. Néhány hónap alatt olyan bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük, hogy András Ricsi több korábbi szökési kísérlete után is vállalta, hogy kiviszi a fiút sétálni a városba.
Miután nagykorú lett, Ricsi a TASZ és a Bagázs támogatásával beperelte az őt elhanyagoló és bántalmazó intézményeket és állami szerveket. Kiállása és győzelme rávilágít a gyermekvédelminek nevezett rendszerben uralkodó tarthatatlan állapotokra, és erőt ad annak a sok ezer gyereknek, akik ezt most is nap mint nap elszenvedik.
A Wesley-s anyák, akik felléptek az őket cserben hagyó kormányhivatallal szemben
„Büszkén állhatunk oda a gyerekeink elé és mondhatjuk azt, hogy érdemes volt kiállni az igazunkért” – mondják azok az anyák, akik tavaly tanévkezdés előtt három nappal tudták meg, hogy a kormányhivatal bezáratta gyerekük iskoláját. A hatalomnak annyira sürgős volt lakatot tenni az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség által működtetett Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumra, hogy azzal se foglalkoztak, mi lesz az oda járó diákokkal, akiknek egy része ráadásul sajátos nevelési igényű, és speciális oktatást igényel.
A szülőknek három napjuk maradt, hogy új iskolát találjanak, ehhez pedig semmilyen segítséget nem kaptak az államtól, csak egy listát olyan iskolákról, amelyek többsége alkalmatlan volt a gyerekük fogadására. Eközben a lehetetlen helyzetbe hozott anyák a TASZ segítségével közigazgatási pert indítottak, melyben végül a bíróság kimondta: a kormányhivatal teljesen figyelmen kívül hagyta a gyerekek érdekeit, és egyáltalán nem számolt döntése következményeivel. Volt olyan gyerek, aki az egész tanévet kihagyta, mert nem találtak neki iskolát, másoknak igen, de a Wesley Kincseiben megszokott támogató-befogadó közeget egy intézmény sem tudta maradéktalanul pótolni.
Az anyák tudatos és kitartó fellépése elérte, hogy ítéletben mondják ki az eljárás jogszerűtlenségét. Az egyik szülő, Urbán Orsolya, aki az iskolabezárás után több bajba került szülővel összefogva fellépett a jogaikért, azt mondta: az ítélet erkölcsi elégtétel. Bebizonyosodott, hogy az iskola bezárása nem a gyerekek érdekeit képviselte, és megmutathatják a gyerekeiknek, hogy ki kell állni az igazukért, és nem szabad hagyni, ha ilyen szintű jogsértés történik.
Itt lehet szavazni: