A minap volt az ölelések világnapja, mely a szeretet és az érzelmek nyílt kimutatását kívánja ösztönözni.
Hát, a gyermekrendelő pont az a hely, ahol rendesen van mód kielégíteni ezt az igényt.
Alig ér fel az asztal sarkáig, és láthatóan tart a szuritól. Amiről természetesen beszélünk a szúrás előtt.
„Fájni fog?” – kérdezi. „Picit, de nem annyira, mint képzeled. Ígérem, mondok közben mindet, amit csinálok, te vagy a főnök.”
Ez általában jó hír, hiszen akármilyen kicsi a gyerek, szereti, ha irányíthat.
Ráadásul ő érzi, ha feszít, s olyankor meg lehet állni picit a befecskendezéssel.
Szóval megalkuszunk, sikerül is szépen beadni az oltást, mire azt mondja nagyvonalúan:
Ügyes voltál, doktor néni, megölelnélek.
„Te voltál nagyon ügyes, drágám” – felelem én.
És összeölelkezünk.
Közben úgy érzem, nincs az én szakmámnál szebb kerek e világon.
Nem mellesleg létezik olyan, hogy ölelésterápia, melynek definíciója így szól: az ölelés módszerének alkalmazása gyógyítás vagy egészségmegőrzés céljából. Vagyis: kezelés az ölelés egyszerű fizikai eszközeivel.
Életünk legnagyobb kihívásainak egyike a szülővé válás. Amikor megszületik a babánk, nem kapjuk meg mellé a bölcsek kövét, sőt, még csak egy használati utasítást sem.
A baba kiszakadt a számára igencsak kellemes méhen belüli világból, és rögtön rengeteg oka adódik a búsulásra: hideg van, ismeretlen fények, illatok, érzések zaklatják, mire a babácska igencsak nekibúsul, vigasztalásra szorul, és leginkább attól csillapodik le, ha valamilyen úton módon ismét az anyaméhben érezheti magát. (Persze kivéve, ha éhes, mert akkor dédelgetheted, nem segít, az evés az első.)
A szeretet nem ront meg egy cseppnyi emberpalántát (szerintem nagyobbat sem), de ha magára hagyjuk, hogy egyedül boldoguljon, és elvárjuk, foglalja el magát, akkor szegény nem érti, miért nincs, aki törődne vele. És mindezt hangosan világgá is kürtöli.
Nem rosszaságból sír, hanem segítséget kér; ezért tanácsolom rendre a szülőknek, hogy tegyenek meg mindent a baba jó közérzetéért.
Az észszerű fegyelemnek nagyobb gyerekeknél van foganatja, a csecsemő túl fiatal ehhez.
Természetesen sokfélék vagyunk. Számos felnőtt kerüli a testi érintést, és van, aki babácskaként is távolságtartó, de a napi „cirókaigényt” (Popper Péter kifejezése) mindenképpen tanácsos kielégíteni.
Eszembe jut egy történet – tán mert édesapám október huszonharmadikán lenne kilencvennyolc éves.
Miután meghalt, sokáig nem tudtam mit kezdeni az „őszinte részvétem” típusú mondatokkal. Mígnem egy nap bejött egy betegem az édesapjával, aki azt mondta:
Végtelenül sajnálom, ami történt. Szerettem Dezső bácsit. Megölelnélek.
Én pedig úgy éreztem, kicsit elsimul a lelkem. Nagyon jólesett az az ölelés.
Tudom, manapság minden közeledés gyanús, mégis arra biztatok: öleljünk meg bátran bárkit, ha úgy érezzük, ez a segítségére lehet. Örömben, bánatban egyaránt.
Öleljük meg a babákat és mindazokat, akik fontosak számunkra, s olykor azokat is, akik kevésbé fontosak.
The post Gyarmati Andrea: Öleljünk meg bátran bárkit first appeared on 24.hu.
24.hu