A Mesélő Pedagógus és Könyvtáros Díj célja, hogy elismerje azokat a szakembereket, akik a mese erejével nevelnek, kapcsolódnak, hidat építenek gyerek és felnőtt, kultúra és közösség, múlt és jelen között. A díjat a Lampion Könyvek, a Népmesekincstár Mesepedagógia Műhely és az nlc.hu közösen alapította. Zsűritagjainkat körkérdéssel kerestük meg: meséltek saját élményeikről, szakmai meggyőződésükről és arról is, milyen értékeket keresnek egy pályázatban. Ezúttal Balázs Eszter Anna, a Lampion Könyvek főszerkesztője válaszolt.
Hogyan kapcsolódsz munkád során a pedagógusokhoz, könyvtárosokhoz?
Főszerkesztőként általában izgatottan várom a visszajelzéseiket a könyveinkkel kapcsolatban. Persze sokszor együtt is működünk egy-egy könyv kapcsán: szeretem, hogy ők igazán értő, vagyis figyelmes, elemző olvasók, akikkel öröm könyvekről beszélgetni. Jó náluk író-olvasó találkozót tartani, mert igazi vendéglátók a saját „birodalmukban”, legyen az könyvtár vagy osztályterem, és mindig jó érzés az általuk készült, kreatív segédanyagokat kézbe venni. Magánemberként is szoros velük a kapcsolatom: két gyerek anyukájaként látom, mekkora hatást tud gyakorolni egy jó pedagógus vagy könyvtáros a gyerekek irodalomszeretetére. Meggyőződésem, hogy néhányuk szuperképességgel is bír.
Balázs Eszter Anna (fotó: Katona László)
Mért tartod fontosnak, hogy a pedagógusok/könyvtárosok meséljenek? Szerinted mi különbözteti meg a mesélő pedagógust a nem mesélőtől?
A mesélés jótékony hatásáról és szükségességéről rengeteg tanulmány szól, amit az előttem szóló zsűritagok már említettek. De a párommal szülőként is tapasztaltuk, mekkora előnnyel indultak a gyerekeink egy olyan óvodából, ahol a leggyakoribb eszköz a megnyugtatásra vagy épp az ösztönzésre a mese volt. Ha ünnep közelgett, ha új gyerek jött a csoportba, ha a gyerekek veszekedtek… az óvónénik meséltek nekik.
Általános iskolában is szerencsénk volt: a nap ott is mesével és beszélgetéssel indult. Dorka és Doma már gimnazista, mégis szívesen mennek le a könyvtárba, nem csak 1-1 könyvért, hanem beszélgetni is az ott dolgozó kollégával. A saját életemben tapasztaltam meg, hogy a mesélő pedagógusok milyen nagy mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a gyerekeink még ma is alaptevékenységként tekintsenek az olvasásra.
Volt olyan pedagógus/könyvtáros a diákéveidben, aki mesélt, és ezzel hatott rád? Ha igen, hogyan?
Nagy szerencsém volt, a magyar tanáraim mindig nagyon elhivatottak voltak. Az alsós Nusi nénire még mindig hálával gondolok vissza. Igazi tyúkanyó volt, aki a meséken keresztül vezetett be minket az iskola világába. A gimis tanárom is gyakran olvasta fel nekünk a szöveget, és csak utána kezdtünk neki a közös értelmezésnek. Ezt akkor még csak kamaszos flegmasággal fogadtuk, mondván, legalább lehet aludni egy kicsit.
Már felnőtt fejjel jöttem rá, hogy valójában a fantáziánkat aktiválta, hogy könnyebben vonódjunk be a történetbe. Pályaválasztásomat befolyásoló, meghatározó élmény volt a számomra, hogy a művek kapcsán sokszor az aktuális kérdéseinkre is kaphatunk releváns válaszokat.
A mesélés néha pont itt folytatódik: amikor a hallott/olvasott szöveggel dialógust kezdünk. Ezt pedig, a családon kívül, elsősorban a tanárainktól tanulhatjuk el.
Szoktál mesélni? Miért tartod fontosnak?
Sajnos már csak ritkán adódik rá alkalmam, de olyankor azonnal megragadom a lehetőséget. Legutóbb a könyvfesztiválon sikerült egy-egy kisgyereknek mesélni a képeskönyveinkből. De amíg a gyerekeink kicsik voltak, a mesélés a leghatásosabb válságkezelő „fegyverem” volt. Nem akart hazaindulni? Nem akart lefeküdni? Nem akart rendet rakni? Nem akart enni? Akkor meséltem. A mese a legcsodálatosabb eszköz a szülők kezében!
Tudsz említeni egy esetet, amikor egy nevelési helyzetet, pedagógiai problémát, mese segítségével oldottál meg?
Még most is felemlegetjük a kamaszaimmal, hogy a reggeli dugóban üléskor rendszeresen játszottuk azt, hogy a rádióból szóló klasszikus zene hangulatára találtam ki történeteket, hogy gyorsabban teljen az idő az oviig. Az esti közös olvasást pedig egészen sokáig, 12-14 éves korukig megtartottuk, pedig addigra már igazi könyvfalók voltak, de az esti rutin részének tekintettük mindannyian.
Miért tartod fontosnak, hogy díjjal ismerjük el a mesélő pedagógusokat, könyvtárosokat?
Elképesztően nehéz terepen dolgoznak már egy jó ideje. Az adminisztrációs hegyek, a minimális anyagi keretek, a felülről érkező, egyre növekvő elvárás, az önállóság minimálisra csökkentése sokakban elfojthatja a kreativitást és a motivációt. Miközben a gyerekeink a nap nagy részét, napi 8 órát vannak velük! Nekem szülőként mindennél fontosabb, hogy ezt a rengeteg időt az otthontól távol minél szeretőbb, kulturáltabb és bátorítóbb környezetben töltsék.
A pedagógusok és könyvtárosok pedig erőn felül próbálják ezt biztosítani. Annyira megörültem, amikor Bajzáth Mária előrukkolt a díj ötletével! Rendkívül fontosnak tartom, hogy legalább így kifejezzük a munkájuk iránt érzett hálánkat és megbecsülésünket, és felhívjuk a szülők, intézményvezetők figyelmét a környezetükben tevékenykedő, elhivatott pedagógusokra.
Mit jelent számodra, hogy a mesehallgatás gyerekjog?
Minden gyereknek, minden nap, a lehető legtöbbet lenne jót mesét hallgatnia. És nem elsősorban azért, mert ettől sokféle módon fejlődnek, bár ez is rettentő fontos és sokszorosan bizonyított tény. A mesehallgatás beindítja a képzeletüket, gazdagítja az életről való tudásukat, felvértezi őket a hétköznapok viszontagságaival szemben.
A mese, az irodalom olyan, mint a D-vitamin – nélkülözhetetlen.
Jobbá teszi az életünket, javítja a lelki-testi ellenállóképességünket. Olvasni, mesélni egyszerűen kell, mindannyiunknak, és mindannyiunk érdekében.
A pályázat egyik kulcsfogalma az „olvasóvá nevelés”. Mit értesz ezen, és hogyan látod a szerepét napjainkban?
Most, amikor az olvasási statisztikák világszinten mutatják az olvasói kedv visszaesését, és a magyarok 53%-a egyáltalán nem olvas könyvet, mindennél fontosabb, hogy megmutassuk a fiatal generációknak, miért jó olvasni. Ezt pedig a legkisebb kortól kezdve lehet a leghatékonyabban és a legkönnyebben megtenni. Az olvasóvá nevelés kicsit avíttnak és kényszerítőnek hangzik – én inkább úgy írnám le ezt a folyamatot, hogy először magunkkal visszük (mi, szülők, és aztán a pedagógusok, könyvtárosok stb.) a gyerekeket a csokigyárba, és amikor már készek rá, hogy egyedül is odajárjanak, saját kulcsot adunk nekik…
Miben látod a Lampion Könyvek, a Népmesekincstár és az nlc.hu közös kezdeményezésének jelentőségét a hazai könyvkultúra vagy oktatás szempontjából?
Most, a díjátadóhoz közeledve biztosan állíthatom, hogy már az induló évnél messze túlhaladta a reményeinket a kezdeményezés. Azt szerettük volna, hogy reflektorfénybe állíthassuk a hatalmas munkát végző, napi szinten népmesét és kortárs mesét mesélő, irodalomhoz kapcsolódó programokat szervező pedagógusokat és könyvtárosokat – és csak reméltük, hogy mások is mellénk állnak.
Csodálatos érzés, hogy rengeteg jelölés érkezett, és végül 103 pályázónk lett; 21.955 közönségszavazat érkezett két hét alatt; intézmények, városok, teljes szülői közösségek mozdultak meg és mozgósították a településüket, hogy a kedvenc pedagógusukat népszerűsítsék. Felemelő érzés volt ezt végig követni! Mi azon leszünk, hogy jövőre és innentől minden évben még profibban szervezzük meg ezt a szavazást és a díjátadót, és remélem, ezáltal az elhivatott, mesélő pedagógusok és könyvtárosok mindennapos erőfeszítéseit évről évre egyre többen fogják értékelni és megköszönni.
Olvass tovább a Mesélő Pedagógus és Könyvtáros Díjról ITT!
The post „Meggyőződésem, hogy néhány pedagógus és könyvtáros szuperképességekkel bír” – a Mesélő Pedagógus és Könyvtáros Díj zsűritagjai válaszolnak first appeared on nlc.
nlc
