73 éves korában, december 6-án elhunyt a dokumentarista fényképezés egyik legnagyobb alakja: Martin Parr.
Az angol fotós a hétköznapi életet spontán megörökítő, szubjektív hangvételű képeiről volt ismert, amik egy antropológus kimért módszerességével és egy brit komikus szellemességével csodálkoznak rá a modern kor emberének abszurd kis hülyeségeire.
A helyszín általában valamilyen nyilvános tér, ahol sok egymáshoz hasonló vagy hasonló szabadidős tevékenységet végző emberi lényt lehet megfigyelni a természetes élőhelyén, legyen az utca, strand, hotdogos, divatbemutató vagy lelátó. A terepen Parr a klasszikus „légy a falon” iskola növendéke volt, ártalmatlan, szórakozott turistára emlékeztető megjelenésével észrevétlenül lavírozott vadidegenek között, hozzájuk szégyentelenül közel lépve vadászta a meghökkentő momentumokat és konstellációkat, amik képesek bohózatot csiholva a banálisból. „Az a célom, hogy a valóságból fikciót kreáljak, amit a társadalmi előítéletek megcsavarásával próbálok elérni” – mondta egyszer az alkotói felfogásáról.
Már a pályafutása korai éveiben készített, tipikusan dokumentarista stílusú – fekete-fehér, „Leica-formátumú”, azaz 3:2 képarányú – képein is átütött a különleges érzéke a szofisztikált kompozíciókhoz, az abszurd humorhoz és a vizuális narratívához. De az igazi hírnevet az 1986-ban megjelent, három nyár alatt készült The Last Resort című fotókönyve hozta el neki, ami a brit munkásosztály közkedvelt nyaralóvárosa, New Brighton Thatcher-kori romantikájának állít emléket fecske fürdőnadrágokkal, nyúzott anyukákkal, olvadó fagyikkal, tömegnyomorral és mindent beterítő szeméttel. (Maga a cím ironikusan kétértelmű: a resort egyszerre jelent „üdülőhelyet” és a last szóval kiegészítve „végső megoldást”.)
Ezeket a képeket már színes filmre és színpadiasabb hatást biztosító középformátumban, 6:7-es képarányban fotózta, és itt kezdett el az addig leginkább reklámfotóban használt, de a dokumentarizmusban merőben unkonvencionális eszköznek minősülő körvakut használni nappali fényben, megteremtve a hiperrealista színvilágot, amivel végleg kiforrott a saját ikonikus stílusa. Itt domborodtak ki a korábbinál talán erősebben azok a témák is, amik végigkísérték a pályafutását: a fogyasztói társadalom és a különböző társadalmi osztályok szatirikus, ugyanakkor szinte naturalista ábrázolása.
Martin Parr képei nemcsak hiteles, kendőzetlenül őszinte dokumentációi a kornak, amiben élünk, gyakran önmagukban is egy-egy kis történetet mondanak el, ironiával, néha társadalomkritikával, mindig empátiával átitatva. A hangsúly sosem tolódik el, magunkon, az emberi kultúrán nevetünk, nem a képek szereplőin. A saját szavai szerint „végeláthatatlanul érdekfeszítőnek” tartotta az embereket. A riportfotó mellett a hétköznapi élet bemutatásán keresztül a mélyebb társadalmi összefüggések feltárása és művészi emberábrázolás mellett is elkötelezett, legendás Magnum fotóügynökséghez 1994-ben csatlakozott, 2013 és 2017 között az elnöke, haláláig a tagja volt.
Összesen 140 különböző, kisebb és nagyobb lélegzetvételű fotókönyve jelent meg, ami hűen tükrözi a munkamorálját és a civilizációs rituálék iránt érzett gyűjtőszenvedélyét. Foglalkozott turizmussal, luxussal, ételekkel, cigarettázással, de a végtelenségig lehetne folytatni a sort, még a gigantikus életművében járatosabbak is újra és újra felfedezhetnek maguknak valamit, amit azelőtt nem láttak.
Több könyvet szentelt Nagy-Britanniának és Angliának – a világ bármelyik pontjára sodorta a munkája, a származása mindig az alkotói identitásának központi eleme maradt. A pályafutása késői éveiben megjelenő össznépi okostelefon-függőség is megszállottan érdekelte – az erről szóló képeinek szokás szerint ironikus hangvétele alapján meglepő lehet, de sok elitista gondolkodású fotóssal ellentétben jó véleménnyel volt a fotózás demokratizálódásáról, amit a technológia által vált lehetővé. „Most már mindenki fotós. Ez a legnagyszerűbb a fotográfiában” – mondta egyszer.
A fotográfiára gyakorolt hatása mérhetetlen, léptékében talán a maga műfajában a Beatleséhez hasonlítható. A gondolkodásmódja, humora, technikai megoldásai folyamatosan visszaköszönnek a dokumentarista és a street fotó műfajaiban, de a nyomai tetten érhetők minden létező vizuális médiumban. A Parr-epigonok legalább tízezrével szaladgálnak a világ utcáin, hogy pofán vakuzhassanak másokat, a stílusa mégis utánozhatatlan maradt.
Ha egy űrbe kilőtt időkapszulában szeretnénk elhelyezni valamit, ami az arra járó földönkívülieknek bemutatja, hogy milyen bizarr viselkedésformákkal szórakoztatja magát az emberiség, és képes velük elhitetni, hogy egy kissé talán bugyuta, de alapvetően ártalmatlan és szeretetre méltó faj vagyunk, akkor Martin Parr fotóinál aligha lehetne jobb választás. Nem kis teljesítmény.
A fotók a Martin Parr Foundation és a Magnum fotóügynökség tulajdonát képezik.