A tél úgy döntött, hogy ha már sokévnyi enyheség után januárban végre rendes, fagyos, havas arcát mutatta, akkor a februárt is kiadós zimankóval indítja. Amikor felérünk az emelkedő tetejére, éppen azt mondanám, milyen szépen megmaradt itt a fák koronáján a vékony, fehér hóréteg, mire nagy pelyhekben havazni kezd, amitől egy pillanatra eláll a szavam, mert egy mesekönyv lapjain érezem magam.
Egy kis tisztáson állunk, közepén sziklafal magasodik, előtte jókora betonból öntött tűzrakó. Nagyon rég használhatták, mellette egy sokkal szerényebb alkalmatosság közepén ropogott tűz a közelmúltban. A sziklafal előtt emberi jelenlétre csak egy magányos, kopott szék utal. Mintha nem is a fővárosban lennénk.
Horváth Júlia / 24.hu
László megtesz néhány határozott lépést fölfelé a csúszós köveken, és elénk tárja korábbi otthona bejáratát.
Elsőre inkább tűnik csak sziklafülkének mint barlangnak, de a házigazda megmutatja, hogy hol bújik meg a hátsó sarokban egy beljebb vezető szűk járat. Azt mondja, aki átpréseli magát, egy hatalmas terembe jut, de nem sok értelme van bemenni, mert semmivel sincs melegebb, fényből pedig semmi sem jut be.
László többször is figyelmeztet, hogy húzzuk le a fejünket, mert neki hosszú évekkel később is fájó emlékei vannak azelőttről, hogy megszokta volna az alacsony mennyezetet. Örömmel konstatálja, hogy bár már több mint egy hete kiköltözött, még érintetlen az ágya.
A kövek között seprűt, gereblyét veszünk észre. László tisztán, rendezetten tartotta a tanyája környékét. Nem bírja a rendetlenséget, többek között ezért sem akart soha hajléktalanszállón élni. Na meg a pedánsságának köszönheti azt is, hogy annyi éven át megtűrték.
Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu
Sörgyár és laktanya
László Nagykanizsán született a hatvanas évek végén, amikor még valóban gőzössel lehetett eljutni a városba, és hamarosan testközelből is megismerhette a szerelvényeket.
Négyen voltunk testvérek, meg ketten egy másik apától. Aztán a szüleink elváltak és ide-oda dobálgattak minket. Kőszegen jártam iskolába, utána Várpalotán. Megvan a nyolc osztályom.
Lászlót és a testvéreit nemcsak a szüleik dobálgatták ide-oda. Állami gondozásban, különböző nevelőotthonokban nőttek fel. A kapcsolat hamar megszakadt közöttük, László ma is csak annyit tud a testvéreiről, hogy egyikük néhány éve meghalt, két idősebb testvér esküvőjén pedig még gyerekként vett részt, az egyikük Kanizsán telepedett le, a családjával, a másik talán Pécsett.
László tizenévesen kezdett el dolgozni a Kanizsai Sörgyárban, de nem sokáig maradt a szülővárosában. Áthelyezték Kőbányára, ő pedig szívesen költözött, mert úgy gondolta, a főváros mégiscsak több lehetőséggel kecsegtet. Munkásszállón lakott: több száz férfi összezárva, négyfős szobákban. A gyárban munkanapokon, vagyis hetente hat napon volt meleg ebéd; a szállás és az étkeztetés költségeit levonták a fizetésből. László azt mondja, nem keresett rosszul, mert több mint kétezer forintot kapott kézhez, de a KSH adatai szerint a nyolcvanas évek közepén már hat-hétezer forint körül alakult az átlagbér, vagyis a fizetése jelentős részét levonhatták.
„Minden hónapban kaptunk tiketteket, amiket literes sörökre lehetett beváltani. Én azokat is eladogattam, mert nekem nem kellett. Iszogattam sört, de nem túl sokat. Fejtőgépen, meg mindenféle gépeken dolgoztam, ott folyt előttem minden nap, úgyhogy annyira nem kívántam.”
Horváth Júlia / 24.hu
„Összevesztem valamin az őrparancsnokkal és nekimentem, pedig nem voltam verekedős se előtte, se azóta. Azt mondták, öten-hatan szedtek le róla, mert majdnem összetörtem a fejét. Gyengélkedőre raktak, utána kórházba kerültem, ahol megállapították, hogy epilepszia jellegű rohamaim vannak, ezért leszereltek. Abban a rendszerben ez így ment, mindenkit elvittek, nem vizsgálták, hogy alkalmas-e valaki katonának. Ha valami gond volt, az menet közben derült ki. Nálunk a száz emberből hatvan sem maradt, mire én is eljöttem.”
Amint a néphadsereg útjára bocsájtotta, László visszament a sörgyárba, ám ott azt mondták neki, minden állás be van töltve, nem tudják visszavenni. A teljes foglalkoztatást zászlajára tűző, a munkanélküliséget kriminalizáló Kádár-rendszerben ez korábban szinte elképzelhetetlen volt, ám akkor már az illúziók korszakának végóráiban jártunk.
A volt sörgyári munkás egy időre a vasútnál talált menedéket. A MÁV egyik legkeményebb részlegéhez, a pályafenntartáshoz vették fel. Azt mondja, akkoriban különösen embertelen munkahely volt: éjjel-nappal, fagyban, sárban, kánikulában kint a sínek mellett, gépek nélkül kellett emelgetni a mázsás súlyokat. Cserébe volt munkásszálló a Nyugati pályaudvar mellett. László vasutaskarrierjét azonban rövidre szabták: sok sorstársával együtt őt is leépítették. Annyi szerencséje volt, hogy őt nem simán kirúgták, hanem a sorkatonai szolgálatának véget vető kórházi zárójelentés alapján, a húszas évei elején leszázalékolták. Kapott annyi nyugdíjat, amennyiből éppen nem halt éhen, de ezzel együtt mehetett az utcára.
Horváth Júlia / 24.hu
A „Fater”
A rendszerváltás utáni üzembezárások időszakában, rokkantpapírral a zsebében Lászlónak nem sok esélye volt arra, hogy sínre tegye az életét. Alkalmi, ahogy ő mondja „piszkos” munkákat vállalt. Egy időben sokat járt ki a Ferihegyi Repülőtérre, eleinte szórakozásból, kicsit álmodozni, aztán összehaverkodott néhány emberrel, közöttük rendőrökkel is, akik gyakran találtak neki feladatokat, melyeknek az elvégzéséért némi pénzt is adtak.
Amikor tudta, László haveroknál húzta meg magát, egyébként ott aludt, ahol az éjszaka érte. Aztán megismerkedett a „Faterral”.
Csak én neveztem így, mert idősebb volt nálam. Mintha a mostohaapám lett volna. A feleségét kinyírták, egyedül élt egy önkormányzati lakásban, a legjobb helyen a Váci úton, míg rábeszélték, hogy adja el bagóért a bérleti jogot. Lakásmaffia. Volt a Faternak egy nője, aki Tápiószecsőn lakott. Inkább volt az kunyhó, mint ház, nem volt benne se víz, se villany. Egy darabig ott éltünk hárman. Pestre jártunk guberálni. Üres üvegeket gyűjtöttünk, ha meg valami olyasmit találtunk, kivittük eladni a Verseny utcai piacra.
Miután ez a fejezet lezárult az életükben, László és a Fater ismét a főváros utcáit tekinthették otthonuknak. Egy alkalommal, séta közben fedezték fel a barlangot. Úgy döntöttek, kipróbálják, milyen benne éjszakázni, a próba pedig annyira jól sikerült, hogy berendezkedtek hosszú távra. Azt azért nem tervezték, hogy évtizedekre maradnak.
Eleinte próbálkoztak azzal, hogy hungarocellből és fából falat, meg valami ajtófélét szerkesztenek az üregre, de rájöttek, hogy több gondot jelent, mint amennyi haszna van. Attól tartottak például, hogy a kicsit lejjebb felállított turistapadoknál és asztaloknál gyakran felbukkanó drogosok egyszer rájuk gyújtják az egészet és akkor még kimenekülni sem tudnak.
A Fater később lebetegedett. László azt mondja, már nem emlékszik, hogy pontosan mikor volt, nehezen idéz fel évszámokat. Az biztos, hogy egy decemberben, amíg ő elment a boltba, valaki elvitte az öreget, aki már járni is alig tudott.
Amikor visszaértem, még láttam, hogy valaki feltámogatja a buszra. Nem tudom, ki lehetett, az arcát nem láttam. Ez az utolsó emlékem a Faterról. Márciusban találták meg a szentendrei gátnál, valaki szétverte a fejét.
Horváth Júlia / 24.hu
Illegalitásban
Lászlónak nemcsak a rendszerváltás, de a fülkeforradalom után sem volt szerencséje a változásokkal.
„Eljöttek párszor a barlanghoz, mindenképpen be akartak zavarni valamilyen szállóra, de amikor látták, hogy rendben tartom a környéket és a lakókat sem zavarom, inkább megfeledkeztek rólam. Mostanában jöttek megint, amikor kiadták, hogy vörös kód van. De mikor jönnek oda? Este tízkor, amikor a legjobban alszom. Mondtam, hagyjanak, nincs semmi bajom. Ha az utcán aludtam volna, biztosan elvisznek.”
A barlangban fűtés sohasem volt. László egyszer megpróbált beállítani egy kis kályhát, de sehogyan sem tudta megoldani, hogy fülkéje ne menjen tele füsttel, úgyhogy feladta. A barlang előtt rakott kis tüzeket, ott melegedett, meg főzött, ha volt mit. Éjjelente csak ruhái és vastag takarói védték. Vizet ötliteres kannákba kapott egy környékbeli házból, mosni, tisztálkodni hajléktalanellátó intézményekbe járt.
Előbb a kerületi szociális szolgálatok, utóbb a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai látogatták és támogatták Lászlót. Ő egyetlen dologra nem volt hajlandó: szállóra költözni. Azt mondja, túl sok ott a mogorva, meg hepciás ember, ő viszont a békéhez, nyugalomhoz van szokva.
Hosszú évtizedek után László egy évvel ezelőtt kapott bejelentett munkát. A máltaiak egyik hajléktalanszállóján takarít. Minden reggel négy órakor ébred, rendszerint ő ér be elsőként a munkahelyére.
Frissen festett falak
Lászlóra a máltaiakon keresztül talált rá az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE). A szervezet és a II. kerületi önkormányzat összefogásának köszönhetően László harminc év után hagyhatta el a rózsadombi barlangot és költözhetett felnőtt életében először rendes otthonba. Mindez azonban nem a történet végét jelenti.
Horváth Júlia / 24.hu
Horváth Júlia / 24.hu
Próbálom faggatni, milyen érzés annyi év után ágyban aludni, olyan helyen lakni, ahol áram és hideg-melegvizes csapok vannak, vagy egyáltalán az, hogy lakáskulccsal a zsebében jár-kel, de annál többet, hogy jó, nem igazán tud mondani.
Az új otthon kicsi, takaros. Szinte vakítóan fehérek frissen festett falai. A berendezés egyelőre szerény. Az egyetlen szobában az ágyon, egy asztalon és két széken kívül egy régi, képcsöves tévé áll. Az egyik falnak támasztva nagyméretű hőmérő áll. Messziről látszik rajta, hogy a kék szál a tizennégy fokos rovátkáig sem nyújtózik. Amikor a fűtőtestre mutatok és megkérdezem, miért nem tekeri kicsit feljebb, László rám mosolyog és azt mondja:
Ó, nekem már így is elég meleg van.
The post Először kapott esélyt az élettől a férfi, aki 30 éven át élt barlangban first appeared on 24.hu.
24.hu